Megjegyzés by Capri: Igen, első közös fick Rékával, ami megérte az első fejezetet is, hurrás! :D Volt már több ötletünk, csak hát öreg róka vagyok már, növök felfelé, fickírás sorsa bizonytalan és véges. Nade a „husimanók” még mindig beindítják a történetek fonalát odabent az agyamban XD
Kategória: Hát, hmmm…. fincsi! :P
Mindenféle más cuccos: A szokásos, a fiúk nem a mieink, a DM sem, a történet is kitalált (hjaaaaj!!!!), amit két akkut Gahore-izmusban (jessssz!!!!) szenvedő nőnemű lény követett el. Nembaj. Élvezzétek XD
Strange Compulsion
Andy a lakás méretes ablakán bámult ki az utcára. Mellette pár újság hevert szanaszét a kanapén, egyik - másik itt - ott nyitva hevert, némán kiáltottak ki belőlük a durva szavak, amiket Dave nyilatkozott. Felsóhajtott. Nem értette a férfit megint. Őrült módjára ott mart beléjük, ahol tudott, egész falatokat tépve ki belőlük és mindabból, amit felépítettek, majd mindezt félredobta megrohadni. Persze, a másik, az "ellenfél", akitől Dave egyszerre rettegett és érzett iránta gyűlöletet, mély sebet okozva vágott vissza, mikor a férfi új és első szólóalbumát tiporta sárba. Dave ettől szinte vért fujtatott, ahogy éles fogain habzó nyállal illette Martin írói és zeneszerzői képességeit, illetve fejtette ki, hogy neki, Andy - nek mennyi és mekkora szerepe van a bandán belül. Hazudott volna, hogyha azt mondja, hidegen hagyják az elhangzottak, de felül tudott rajtuk emelkedni. De meddig? Tétlenül tudta csak nézni a titánok harcát, mint oly sokszor már az évek során. És most is ugyanazt a jeges félelmet érezte: mi lesz ennek a vége?
Dave gördülékenyen vette be a soron következő kanyart a napsütötte utcában. Arcán nem látszott semmi, a belsejében azonban kész vihar tombolt. Nem tudta eldönteni, hogy melyik őrült pillanatában és miért döntött úgy, hogy átutazza az egész országot, csakhogy idejöjjön és szőke társa elé álljon. De minek? Volt értelme ezt tennie? Mit akar tőle? Rá akarja zúdítani a keserű kérdéseit, a sok miértet? Hisz tudja, hogy úgysem kapna rájuk választ. Mégis itt volt, itt kellett lennie. Nem tudta miért, hova fog ez vezetni, lesz - e haszna egyáltalán, vagy csak összeugranak ismét. Ezekkel a kérdésekkel az elméjében állt meg és nézett rá a hatalmas házra.
Odabent csend honolt. A megszokott gyermekkacajnak ezúttal nyoma sem volt. Csak ő volt abban a nagy házban, egyedül. Megint. Feleségével a héten már negyedjére vesztek össze, nem is csoda, hogy Sue jobbnak látta ott hagyni őt, s persze a gyerekeket is magával vitte habozás nélkül. Őket sajnálta a legjobban, mert ők igazán nem tehettek arról, ami köztük folyt és nem is érdemelték meg, hogy mindennek szemtanúi legyenek. Legbelül tudta, Sue - nak igaza van: változtatnia kell, mert az életmódja lassan tönkre tesz mindent és mindenkit körülötte. És persze legfőképp saját magát. Dave tétovázva emelte fel kopogtatásra kész kezét. Egy pillanatig bizonytalanul nézett az ajtóra, majd visszavonhatatlanul megtette a beengedést kérő hangeffekt hallatását. Az ismerős hang azonnal kizökkentette gondolatmenetéből. Talán ők jöttek vissza? Nem, nem valószínű. Ahhoz túl csúnyán végződött az a szóváltás. Kíváncsian indult meg a bejárati ajtó felé. Mielőtt kinyitotta volna, vett egy mély levegőt és próbált elfogadható ábrázatot erőltetni igencsak nyúzott arcára. Váratlanul érte a küszöbön álló idegen érkezése. A pillanatnyi meglepettséget azonban félre söpörte a düh, mely egyre gyorsabban öntötte el agyát, szorította össze torkát. Egy szót sem tudott szólni, vagy inkább nem akart. Ő volt az egyetlen ember a Földön, akivel most egyáltalán nem akart szóba állni.
Dave sem szólt semmit. Úgy tűnt, mintha várná, hogy Martin megüti, habár úgy érezte nagyobbat nem tudna belé rúgni a szőke férfi. A másodpercek lassan teltek, legalább is Martin számára. Csak álltak egymással szemben és nem szóltak egy szót sem. Már éppen rácsukta volna társára az ajtót, mikor az végre megszólalt.
- Beengedsz? - kérdezte a magasabb barna férfi. Hangjában nem volt düh, sokkal inkább tartalmazta a megtörtség és az elmúlt hónapok nehézségeit, mint mikor lecsengenek az őrület percei és az ember ott áll a tettei fölött a kiváltó októl még mindig megbántva.
- Ugyan minek? - A hangja üresen csengett, mintha csak egy vadidegennel beszélne. Komoly erőfeszítésébe került nyugalmat erőltetnie magára, ami csak részben sikerült.
Dave csendben nézett társára. Erre a kérdésre ő sem tudott felelni.
- Kérlek Mart - nézett mélyen a zöld szemekbe - Nagyon elharapództak a dolgok és nem szeretném, ha ez bárminek is a végét jelentené.
- Nem gondolod, hogy ezzel egy kicsit elkéstél?
- Nem gondolod, hogy akkor már nem fogunk tudni együtt dolgozni?
Igaza volt, kettejük viszonya a Mode - ra is kihatott. Nem szerette volna, ha saját hülyeségeik levét a rajongóik innák meg. És ami azt illeti, az együttes többet érdemelt ennél, Andy is többet érdemelt. Drámaian felsóhajtott, majd kezével utat mutatva invitálta be Dave-et. A lehető leglassabban csukta be az ajtót, ezzel is próbálva időt nyerni, hogy minél később kelljen újra szembenéznie a problémával.
Dave óvatosan lépett be a nappaliba. Érezte, hogy most szinte idegen, majdhogynem ellenséges területen mozog. Ide akart az utóbbi időben a legkevésbé eljönni és most mégis itt áll. Próbálta összekapkodni röpdöső gondolatfoszlányait, az érzéseit, az indokait és a magyarázatait, de szitának érezte magát, amin keresztül minden átfolyik.
- Nos? Kíváncsian várom, mi újat tudsz még mondani a… várj, hadd idézzek: "nyálas, régimódi dalszövegíró és a tehetségtelen szerző" mellé. Szólj, ha valamit kihagytam.
Dave mintha összerezzent volna a becsmérlő szavak hallatán, pedig ő mondta őket. Vett egy mély, reszketeg levegőt.
- Mart én… sajnálom. De úgy érzem, nem ok nélkül voltam rád dühös.
- Nem ok nélkül? Kifejtenéd ezt, kérlek? Aztán majd azt is megbeszélhetjük, mit ártott neked Andy.
A kérdezett összeszorította a szemeit. Miért olyan rohadt nehéz ez?
- Hát nem veszed észre, hogy mennyire függök tőled? - emelte sötét tekintetét Martinra - Csak egyszer szeretném azt hallani, hogy elismersz, hogy hasznos tagja vagyok a bandának, hogy én is képes vagyok és tudok jó dalszövegeket írni. De nem, te soha nem mondanál ilyet, csak használsz, mint valami eszközt, mint a te személyes és érzéketlen játékszeredet, akit állítgathatsz. „Így énekelj, ezt csináld, ezt ne csináld”. Hogy voltál képes az első szólómat ennyire lehúzni? Hogyan? Van fogalmad arról, hogy mit jelent nekem? És, hogy te a véleményed mit jelent nekem?
Semmi vádló nem volt a férfi hangjában, sokkal inkább a mély, őszinte szomorúság hallatszott ki belőle. Egy pillanatra talán még meg is sajnálta. De nem, nem fog ilyen könnyen behódolni Dave Gahan - nak.
– Ha… ha tényleg ennyit jelent a véleményem, akkor miért kellett így nyilatkoznod rólam? A szavaidnak súlya van, nem mondhatsz akármit. Ez nem olyan, mint mikor valakivel négyszemközt összeveszel. Ez már nem csak a kettőnk dolga lett, hanem Andy - é is. A sajtó ezen csámcsog. Képzeld, pár napja felhívott az egyik ismerősöm, akivel kb. 1 éve nem beszéltem, és mi volt az első dolog, amit felhozott: „Ti tényleg ennyire összebalhéztatok? Akkor feloszlik a banda is?” Erre mit mondhatnék? „Dehogy, csak csökönyös, önfejű faszok vagyunk és ezúttal jobbnak láttuk lefolytatni ezt nyilvánosan?” - lassított tempóján, s kicsivel higgadtabban folytatta. - Tudod, az utóbbi időben nem alakultak túl jól a dolgaim…
- Feldühítettél! - fakadt ki Dave - Akármit is akartam neked mondani, te azt egyszerűen nem hallottad meg! Nem tudom, mi zajlott le benned, de engem teljesen kizártál. Miért? - elhallgatott, majd körülpillantott a szobában, mintha csak most fedezne fel valamit, aminek nem kéne ott lennie - Hol van Sue és a gyerekek?
Nagyot nyelt, mielőtt válaszolt.
- Az anyósomnál vannak. Hanyagoljuk ezt a témát, jó? Nem azért jöttél, hogy a családomról beszélgessünk. - Egyre csak nőtt torkában a hatalmas gombóc, amit - számára csodával határos módon - még mindig sikerült elnyomnia. Ideje minél előbb tisztázni a dolgokat Dave-vel, annál hamarabb maradhat egyedül, a saját gondolataival.
- Azért… azért nem foglalkoztam veled és a dalszövegeiddel, mert meg voltak a saját problémáim is - az utóbbi időben egyre több. Hirtelen annyi dologra kellett koncentrálnom, hogy úgy éreztem, te már csak púp vagy a hátamon, még egy ok, hogy ne aludjak nyugodtan az éjjel. Egyszerűen nem… nem volt elég energiám. - Az utolsó szavak alig hallhatóan hagyták el ajkait. A földet kezdte bámulni, mintha onnan várna segítséget a folytatáshoz. - Sajnálom, ha úgy érezted, csak egy eszköznek tekintelek. Ez egyáltalán nem így van. Csak… te vagy a hangom, rajtad keresztül érnek el a gondolataim, a szavaim az emberekhez, én mindössze a lehető legtökéletesebbet akarom mindenből kihozni, nem irányítani akarlak.
- Nem a te dolgot, hogy belőlem kihozd a legtöbbet. Én nem teszek eleget ugyanezért? Mindenemet odaadtam már, és te még mindig csiszolni akarsz valamit. Sosem leszek neked elég tökéletes… - fújtatott megtörten, már - már beletörődően. Önzőséget érzett. A saját problémáját akarta most átbeszélni, az érzéseit, amik bántják, amiknek a hiányát érezte, ami szerinte nem volt rendben, de mégsem zúdíthatja mindezt Martinra, hisz láthatóan tényleg megvan a maga baja. És ő háttérbe szorul. Megint. Mint az utóbbi időben oly sokszor.
- Ez nem igaz, már… már az vagy.
Dave némán, nyílt tekintettel nézett a szőke férfire. Olyan volt, mint egy kisfiú, akit élete során most először dicsértek meg és talán valami többet is elárult a tekintette.
Valami megváltozott azokban a zöld szemekben. Még sosem látta a barna férfit ilyennek… ilyen gyönyörűnek. Csak állt ott szótlanul, remélve, hogy sikerül kipréselnie magából, amit érez. A rohadt életbe, hiszen több mint 20 éve ismerik egymást, annyi mindent elmondtak egymásnak, néha még többet is a kelleténél, akkor most miért tűnik olyan nehéznek?
- Különleges… különleges vagy a számomra. Megértem, hogy máshol, más felállásban is ki szeretnéd próbálni magad. Értsd meg, én csak féltelek. Nagyon is jól ismerlek. Tudom, hogy milyen sebezhető vagy. Tudom, hogy mennyit számít az emberek véleménye, ha a zenéről van szó. Tudom, hogy adsz az én véleményemre… és ezt csúnyán ki is használtam, mikor lehúztam a szólódat. Én… ne haragudj. - Érezte magán Dave tekintetét, de képtelen volt a szemeibe nézni.
Dave közelebb sétált Martinhoz, hogy közvetlen közelről nézhessen a zöld szemekbe. Tudni akarta, hogy mit lát bennük. Hiába esett jól sebzett lelkének a sok gyógyító szó, még mindig gyanakodott. Amennyire függött Martintól, ugyanannyira félte is őt, hisz már megtapasztalta, hogy micsoda fájdalmat tud neki okozni. Azonban csak a tiszta őszinteséget látta a zöld tengerben és talán egy kis félelmet is, hogy a barna férfi mit fog csinálni a Mart által nehezen felszínre hozott, feltárt, védtelen lélekdarabjával. A szőke férfi épp ugyanannyira retteget tőle, mint Dave tette azt társával szemben. Túl sok volt már a fájdalomból. Elmosolyodott, halványan, melegen, őszintén.
- Sajnálom, hogy téged okoltalak mindenért, hogy nem láttam túl önmagamon, nem láttam, hogy szenvedsz, küzdesz mással is. Nem hagyom, hogy többet megszaggassanak téged - érintette meg finoman a másik arcának puha bőrét.
Jóleső melegség terjedt szét egész testében a váratlan mozdulattól. Egy egészen új érzés kerítette hatalmába, mely egyszerre volt furcsa és kellemes, s melyet Dave váltott ki belőle. Igen, ugyanaz a Dave Gahan, akit egy hónappal ezelőtt még a pokolra kívánt. Most valahogy más volt. Sokkal közelebb érezte magához. Kicsit bátortalanul, de viszonozta a férfi érintését. Arcán apró mosoly jelent meg, hosszú idő óta most először. A távolságot fokozatosan csökkentette kettejük közt, már-már érezte bőrén társa leheletét. Lenézett a puha, vöröses ajkakra s egy határozott mozdulattal hozzájuk tapasztotta sajátját. Dave-et szinte hipnotizálták a zöld szemek és olyan finoman hajolt rá a közeledő ajkakra, mintha csak a nejét csókolta volna. Finoman ízlelgette a másikat, játékosan incselkedve vele, ahogy a nyelve találkozott párjával. Ám az édes állapot nem tartott tovább pár pillanatnál, áthatolt a tudat éles szikrája az énekes elméjén, hogy mit művel és szinte ijedten kapta hátra a fejét, ahogy hátrébb lépett a nekifeszülő testtől. Szemében zavar tükrözött, ahogy próbált a szőkeség tekintetéből kiolvasni valamit, majd szó nélkül megfordult és zaklatottságát csak félig elfojtva tűnt el. Martin még halhatta a becsapódó autóajtó és a felzúgó motor hangját, majd az emésztő csöndet.
„Mégis hogy tehette ezt? Megcsókolta a barátját, megcsókolta Dave-et!” Sorra követték fejében egymást az ilyen és ehhez hasonló mondatok. Teljesen összezavarodott, hát még társa mit érezhet most. Viszont ami a legjobban fájt neki, hogy ismét egyedül maradt. Nem tudta, hogyan volt képes megmozdulni, mégis azon kapta magát, hogy a mini bár felé tart, s a következő pillanatban már ott ült a kanapén, kezében egy üveg vodkával. Nem bajlódott a pohárral, üvegből itta. Úgy tűnt, az este további részét az áttetsző nedűvel kénytelen megosztani.
Dave gördülékenyen vette be a soron következő kanyart a napsütötte utcában. Arcán nem látszott semmi, a belsejében azonban kész vihar tombolt. Nem tudta eldönteni, hogy melyik őrült pillanatában és miért döntött úgy, hogy átutazza az egész országot, csakhogy idejöjjön és szőke társa elé álljon. De minek? Volt értelme ezt tennie? Mit akar tőle? Rá akarja zúdítani a keserű kérdéseit, a sok miértet? Hisz tudja, hogy úgysem kapna rájuk választ. Mégis itt volt, itt kellett lennie. Nem tudta miért, hova fog ez vezetni, lesz - e haszna egyáltalán, vagy csak összeugranak ismét. Ezekkel a kérdésekkel az elméjében állt meg és nézett rá a hatalmas házra.
Odabent csend honolt. A megszokott gyermekkacajnak ezúttal nyoma sem volt. Csak ő volt abban a nagy házban, egyedül. Megint. Feleségével a héten már negyedjére vesztek össze, nem is csoda, hogy Sue jobbnak látta ott hagyni őt, s persze a gyerekeket is magával vitte habozás nélkül. Őket sajnálta a legjobban, mert ők igazán nem tehettek arról, ami köztük folyt és nem is érdemelték meg, hogy mindennek szemtanúi legyenek. Legbelül tudta, Sue - nak igaza van: változtatnia kell, mert az életmódja lassan tönkre tesz mindent és mindenkit körülötte. És persze legfőképp saját magát. Dave tétovázva emelte fel kopogtatásra kész kezét. Egy pillanatig bizonytalanul nézett az ajtóra, majd visszavonhatatlanul megtette a beengedést kérő hangeffekt hallatását. Az ismerős hang azonnal kizökkentette gondolatmenetéből. Talán ők jöttek vissza? Nem, nem valószínű. Ahhoz túl csúnyán végződött az a szóváltás. Kíváncsian indult meg a bejárati ajtó felé. Mielőtt kinyitotta volna, vett egy mély levegőt és próbált elfogadható ábrázatot erőltetni igencsak nyúzott arcára. Váratlanul érte a küszöbön álló idegen érkezése. A pillanatnyi meglepettséget azonban félre söpörte a düh, mely egyre gyorsabban öntötte el agyát, szorította össze torkát. Egy szót sem tudott szólni, vagy inkább nem akart. Ő volt az egyetlen ember a Földön, akivel most egyáltalán nem akart szóba állni.
Dave sem szólt semmit. Úgy tűnt, mintha várná, hogy Martin megüti, habár úgy érezte nagyobbat nem tudna belé rúgni a szőke férfi. A másodpercek lassan teltek, legalább is Martin számára. Csak álltak egymással szemben és nem szóltak egy szót sem. Már éppen rácsukta volna társára az ajtót, mikor az végre megszólalt.
- Beengedsz? - kérdezte a magasabb barna férfi. Hangjában nem volt düh, sokkal inkább tartalmazta a megtörtség és az elmúlt hónapok nehézségeit, mint mikor lecsengenek az őrület percei és az ember ott áll a tettei fölött a kiváltó októl még mindig megbántva.
- Ugyan minek? - A hangja üresen csengett, mintha csak egy vadidegennel beszélne. Komoly erőfeszítésébe került nyugalmat erőltetnie magára, ami csak részben sikerült.
Dave csendben nézett társára. Erre a kérdésre ő sem tudott felelni.
- Kérlek Mart - nézett mélyen a zöld szemekbe - Nagyon elharapództak a dolgok és nem szeretném, ha ez bárminek is a végét jelentené.
- Nem gondolod, hogy ezzel egy kicsit elkéstél?
- Nem gondolod, hogy akkor már nem fogunk tudni együtt dolgozni?
Igaza volt, kettejük viszonya a Mode - ra is kihatott. Nem szerette volna, ha saját hülyeségeik levét a rajongóik innák meg. És ami azt illeti, az együttes többet érdemelt ennél, Andy is többet érdemelt. Drámaian felsóhajtott, majd kezével utat mutatva invitálta be Dave-et. A lehető leglassabban csukta be az ajtót, ezzel is próbálva időt nyerni, hogy minél később kelljen újra szembenéznie a problémával.
Dave óvatosan lépett be a nappaliba. Érezte, hogy most szinte idegen, majdhogynem ellenséges területen mozog. Ide akart az utóbbi időben a legkevésbé eljönni és most mégis itt áll. Próbálta összekapkodni röpdöső gondolatfoszlányait, az érzéseit, az indokait és a magyarázatait, de szitának érezte magát, amin keresztül minden átfolyik.
- Nos? Kíváncsian várom, mi újat tudsz még mondani a… várj, hadd idézzek: "nyálas, régimódi dalszövegíró és a tehetségtelen szerző" mellé. Szólj, ha valamit kihagytam.
Dave mintha összerezzent volna a becsmérlő szavak hallatán, pedig ő mondta őket. Vett egy mély, reszketeg levegőt.
- Mart én… sajnálom. De úgy érzem, nem ok nélkül voltam rád dühös.
- Nem ok nélkül? Kifejtenéd ezt, kérlek? Aztán majd azt is megbeszélhetjük, mit ártott neked Andy.
A kérdezett összeszorította a szemeit. Miért olyan rohadt nehéz ez?
- Hát nem veszed észre, hogy mennyire függök tőled? - emelte sötét tekintetét Martinra - Csak egyszer szeretném azt hallani, hogy elismersz, hogy hasznos tagja vagyok a bandának, hogy én is képes vagyok és tudok jó dalszövegeket írni. De nem, te soha nem mondanál ilyet, csak használsz, mint valami eszközt, mint a te személyes és érzéketlen játékszeredet, akit állítgathatsz. „Így énekelj, ezt csináld, ezt ne csináld”. Hogy voltál képes az első szólómat ennyire lehúzni? Hogyan? Van fogalmad arról, hogy mit jelent nekem? És, hogy te a véleményed mit jelent nekem?
Semmi vádló nem volt a férfi hangjában, sokkal inkább a mély, őszinte szomorúság hallatszott ki belőle. Egy pillanatra talán még meg is sajnálta. De nem, nem fog ilyen könnyen behódolni Dave Gahan - nak.
– Ha… ha tényleg ennyit jelent a véleményem, akkor miért kellett így nyilatkoznod rólam? A szavaidnak súlya van, nem mondhatsz akármit. Ez nem olyan, mint mikor valakivel négyszemközt összeveszel. Ez már nem csak a kettőnk dolga lett, hanem Andy - é is. A sajtó ezen csámcsog. Képzeld, pár napja felhívott az egyik ismerősöm, akivel kb. 1 éve nem beszéltem, és mi volt az első dolog, amit felhozott: „Ti tényleg ennyire összebalhéztatok? Akkor feloszlik a banda is?” Erre mit mondhatnék? „Dehogy, csak csökönyös, önfejű faszok vagyunk és ezúttal jobbnak láttuk lefolytatni ezt nyilvánosan?” - lassított tempóján, s kicsivel higgadtabban folytatta. - Tudod, az utóbbi időben nem alakultak túl jól a dolgaim…
- Feldühítettél! - fakadt ki Dave - Akármit is akartam neked mondani, te azt egyszerűen nem hallottad meg! Nem tudom, mi zajlott le benned, de engem teljesen kizártál. Miért? - elhallgatott, majd körülpillantott a szobában, mintha csak most fedezne fel valamit, aminek nem kéne ott lennie - Hol van Sue és a gyerekek?
Nagyot nyelt, mielőtt válaszolt.
- Az anyósomnál vannak. Hanyagoljuk ezt a témát, jó? Nem azért jöttél, hogy a családomról beszélgessünk. - Egyre csak nőtt torkában a hatalmas gombóc, amit - számára csodával határos módon - még mindig sikerült elnyomnia. Ideje minél előbb tisztázni a dolgokat Dave-vel, annál hamarabb maradhat egyedül, a saját gondolataival.
- Azért… azért nem foglalkoztam veled és a dalszövegeiddel, mert meg voltak a saját problémáim is - az utóbbi időben egyre több. Hirtelen annyi dologra kellett koncentrálnom, hogy úgy éreztem, te már csak púp vagy a hátamon, még egy ok, hogy ne aludjak nyugodtan az éjjel. Egyszerűen nem… nem volt elég energiám. - Az utolsó szavak alig hallhatóan hagyták el ajkait. A földet kezdte bámulni, mintha onnan várna segítséget a folytatáshoz. - Sajnálom, ha úgy érezted, csak egy eszköznek tekintelek. Ez egyáltalán nem így van. Csak… te vagy a hangom, rajtad keresztül érnek el a gondolataim, a szavaim az emberekhez, én mindössze a lehető legtökéletesebbet akarom mindenből kihozni, nem irányítani akarlak.
- Nem a te dolgot, hogy belőlem kihozd a legtöbbet. Én nem teszek eleget ugyanezért? Mindenemet odaadtam már, és te még mindig csiszolni akarsz valamit. Sosem leszek neked elég tökéletes… - fújtatott megtörten, már - már beletörődően. Önzőséget érzett. A saját problémáját akarta most átbeszélni, az érzéseit, amik bántják, amiknek a hiányát érezte, ami szerinte nem volt rendben, de mégsem zúdíthatja mindezt Martinra, hisz láthatóan tényleg megvan a maga baja. És ő háttérbe szorul. Megint. Mint az utóbbi időben oly sokszor.
- Ez nem igaz, már… már az vagy.
Dave némán, nyílt tekintettel nézett a szőke férfire. Olyan volt, mint egy kisfiú, akit élete során most először dicsértek meg és talán valami többet is elárult a tekintette.
Valami megváltozott azokban a zöld szemekben. Még sosem látta a barna férfit ilyennek… ilyen gyönyörűnek. Csak állt ott szótlanul, remélve, hogy sikerül kipréselnie magából, amit érez. A rohadt életbe, hiszen több mint 20 éve ismerik egymást, annyi mindent elmondtak egymásnak, néha még többet is a kelleténél, akkor most miért tűnik olyan nehéznek?
- Különleges… különleges vagy a számomra. Megértem, hogy máshol, más felállásban is ki szeretnéd próbálni magad. Értsd meg, én csak féltelek. Nagyon is jól ismerlek. Tudom, hogy milyen sebezhető vagy. Tudom, hogy mennyit számít az emberek véleménye, ha a zenéről van szó. Tudom, hogy adsz az én véleményemre… és ezt csúnyán ki is használtam, mikor lehúztam a szólódat. Én… ne haragudj. - Érezte magán Dave tekintetét, de képtelen volt a szemeibe nézni.
Dave közelebb sétált Martinhoz, hogy közvetlen közelről nézhessen a zöld szemekbe. Tudni akarta, hogy mit lát bennük. Hiába esett jól sebzett lelkének a sok gyógyító szó, még mindig gyanakodott. Amennyire függött Martintól, ugyanannyira félte is őt, hisz már megtapasztalta, hogy micsoda fájdalmat tud neki okozni. Azonban csak a tiszta őszinteséget látta a zöld tengerben és talán egy kis félelmet is, hogy a barna férfi mit fog csinálni a Mart által nehezen felszínre hozott, feltárt, védtelen lélekdarabjával. A szőke férfi épp ugyanannyira retteget tőle, mint Dave tette azt társával szemben. Túl sok volt már a fájdalomból. Elmosolyodott, halványan, melegen, őszintén.
- Sajnálom, hogy téged okoltalak mindenért, hogy nem láttam túl önmagamon, nem láttam, hogy szenvedsz, küzdesz mással is. Nem hagyom, hogy többet megszaggassanak téged - érintette meg finoman a másik arcának puha bőrét.
Jóleső melegség terjedt szét egész testében a váratlan mozdulattól. Egy egészen új érzés kerítette hatalmába, mely egyszerre volt furcsa és kellemes, s melyet Dave váltott ki belőle. Igen, ugyanaz a Dave Gahan, akit egy hónappal ezelőtt még a pokolra kívánt. Most valahogy más volt. Sokkal közelebb érezte magához. Kicsit bátortalanul, de viszonozta a férfi érintését. Arcán apró mosoly jelent meg, hosszú idő óta most először. A távolságot fokozatosan csökkentette kettejük közt, már-már érezte bőrén társa leheletét. Lenézett a puha, vöröses ajkakra s egy határozott mozdulattal hozzájuk tapasztotta sajátját. Dave-et szinte hipnotizálták a zöld szemek és olyan finoman hajolt rá a közeledő ajkakra, mintha csak a nejét csókolta volna. Finoman ízlelgette a másikat, játékosan incselkedve vele, ahogy a nyelve találkozott párjával. Ám az édes állapot nem tartott tovább pár pillanatnál, áthatolt a tudat éles szikrája az énekes elméjén, hogy mit művel és szinte ijedten kapta hátra a fejét, ahogy hátrébb lépett a nekifeszülő testtől. Szemében zavar tükrözött, ahogy próbált a szőkeség tekintetéből kiolvasni valamit, majd szó nélkül megfordult és zaklatottságát csak félig elfojtva tűnt el. Martin még halhatta a becsapódó autóajtó és a felzúgó motor hangját, majd az emésztő csöndet.
„Mégis hogy tehette ezt? Megcsókolta a barátját, megcsókolta Dave-et!” Sorra követték fejében egymást az ilyen és ehhez hasonló mondatok. Teljesen összezavarodott, hát még társa mit érezhet most. Viszont ami a legjobban fájt neki, hogy ismét egyedül maradt. Nem tudta, hogyan volt képes megmozdulni, mégis azon kapta magát, hogy a mini bár felé tart, s a következő pillanatban már ott ült a kanapén, kezében egy üveg vodkával. Nem bajlódott a pohárral, üvegből itta. Úgy tűnt, az este további részét az áttetsző nedűvel kénytelen megosztani.
