Kicsit más, de...

Nem gondolat, nem fanfiction, de szerintem fontos. (Főleg nekem, aki nagy környezetvédő :D):

Írásidő

Időhiány - törölve.

Import

saját blogomba írtam, de abszolút ide kapcsolódik



a második életemben francia lány vagyok. mézszőke haj, zöld szemek, nem túl magas, isteni lábakkal. divatcégem van barátnőmmel Londonban. a sorbonne művészeti karán végeztem, munkamániás vagyok, és remek a humorom. egy csodásan izgalmas kapcsolat veszi kezdetét éppen az életemben. kaland lesz-e vagy a legigazibb szerelem? bonyodalmak, függőségi szexualitás, határok feszegetése, idill és lélekrugdosás vár rám, önvalóm alapjainak megrendülése.

meg középkorú férfi is vagyok, hihetetlen karrierjének még mindig a csúcsán, emberként azonban egyedül. szokott emberi és férfigyarlóságaim tudatában, ravaszon, önelégültségem melletti bizonytalanságaimban olykor őrlődve, igazi strange personality.

nem, nem kapott el a virtuális valóság, nyugalom.

írok.
fanfiction. elismerés nélkül való műfaj, de nem bánom, mert a kognitív élvezetek egyik netovábbja számomra jelenleg. és igazi írás. interperszonális dinamikával, mert szerzőtárssal írunk, és ötleteink ide-oda pattogó pingponglabdája (hangeffekt: Depeche Mode: Pipeline) olyan különleges, meglepetésekkel teli várakozással telíti a folyamatot, ami egyedül nem születne meg. a klasszikus szinergia-jelenség, amikor a részek összege nagyobb, mint puszta összeadás, avagy a kettő meg kettő egyenlő hat tipikus esete. fantasztikusan izgalmas tudni a történet nagy vonalát, ugyanakkor várni szerzőtársam válaszreakcióját, amiben mindig van valami, amire én nem is gondoltam volna.
és testi-lelki reakciók mindeközben.
a pszichológia vizuális imaginatív szinkronnak hívja a jelenséget azt hiszem, amikor két ember egymástól függetlenül ugyanazt a képet vizualizálja a képzeletében. írunk, közben bekérdezem: látod??? és jön a válasz: tisztábban mint a monitort!!! látom a fényeket, hallom az utcák zaját vagy épp a park avarának ropogását, illatát is érzem, ahogy a kihalt tervezőszobában való munka grafitszagát is.
és az érintések. mert a fanfiction továbbra is egy erotikus műfaj. a lassú feszültség vagy éppen a kapkodó vágy ugyanúgy születik meg a testemben, mint a valóság, hiszen mindent az agy irányít, és ami ott megszületik, az létező érzékletet képes generálni-befolyásolni.

és a figurák. mozgatni őket, élni az életüket, érezni érzéseiket, tudni ízlésüket - a teremtés isteni jellegétől kölcsönzött hatalom.

az élvezet mellett pedig felvillan pragmatizmusom urbánus LED-fénye: egy lépés innen az elismerhető irodalom: novella, elbeszélés, regény.


a legélvezetesebb ujjgyakorlat ez és több annál.

Nouvelles robes - 8. fejezet

A lakásban zene szólt, Adéle félhangosan énekelve lóbálta lábait a pult egyik magas bárszékén ülve. Épp egy katalógust lapozott fejét ingatva a zenére. Egy egész szabad hétvége állt előtte, péntek kora este volt és épp most végzett a lakás kitakarításával. Elégedetten nézett végig a száradó padlón. Magas saroklakás volt ez, a nappali köríves falán földig érő panorámaablakokkal, sötét hajópadló burkolta a padlót a pulttal leválasztott konyharészig, ahol csempe váltotta fel azt. A letisztult formákat élénk, fülledt színek ellenpontozták, narancsos és bíborszínű falsávok váltakoztak krémszínnel, minden a kifinomult nőiesség hangulatát árasztotta, néhány növény, és rengeteg könyv volt mindenütt, a falakat Adéle és Sandrine munkái, valamint szecessziós plakátok borították. Fő helyet kapott például egy hatalmas, hosszú kép, amit Sandrine készített Adéle-ről egészen közeliben egy régi fénykép alapján. A háló innen nem látszott, csak az, és a fürdő volt leválasztva a máskülönben egyterű lakásról. A lány dúdolva böngészte a lapot, miközben azt fontolgatta, mit is szeretne vacsorázni. Szerette ezeket a nyugis estéket, amikor egy szál rövidnadrágban és topban élvezhette az illatos, tiszta lakás kényelmét és a ledolgozott hét utáni jogos pihenést.
Azonban pihenése nem volt zavartalan, ugyanis nem várt kopogtatás zaja szűrődött be a pompás lakás zeneterhes légterébe
- Ki a fene? – pillantott a pulton álló órára Adéle. Nem várt senkit. Leugrott a bárszékről, és kilesett az ajtó kukucskálóján.
Egy magas, sötét hajú férfi állt odakint várván, hogy az ajtó feltáruljon. Kíváncsi volt a bent lakó reakciójára, amit akkor tanúsít majd, mikor meglátja őt. Adéle összerándult a látványtól. Nem akart beszélni a férfival. „Hátha elmegy, ha nem felelek”, lépett hátra az ajtótól. Persze a kiszűrődő zene árulkodó lehetett, de reménykedett.
Dave rájött, hogy nem fog egykönnyen bebocsátást nyerni. Hallotta a zenét és látta a kiszűrődő fényt is.
- Tudom, hogy odabent vagy - szólalt meg.
Adéle tétován állt az ajtó előtt. Nem akarta látni a férfit a történtek után.
- Menj el, kérlek.
- Bocsánatot szeretnék kérni.
- Persze, meg van bocsátva. Menj el. – Adéle lehunyt szemmel, kissé remegve válaszolt.
- Engedj be… kérlek - vált bársonyosan lággyá a Dave hangja.
- Nem akarlak látni, David. Iszonyúan megsértettél.
- És nem adod meg a lehetőséget, hogy jóvátegyem?
- Az nem fog menni… - nyitott ajtót Adéle szomorú lemondással a hangjában. – De gyere be, mondd, mit akarsz. – összefogott hajával, otthoni ruhájában Adéle-ban nyoma sem volt a mindig magabiztos üzletasszonynak. Inkább egy kislányra hasonlított, ahogy felhúzott térdekkel visszaült helyére, utat adva a férfinek.
Dave belépett és becsukta az ajtót maga után, majd az elveszett nő felé fordult - Ne haragudj, túllőttem a célon. Nem akartalak se megijeszteni, sem pedig megbántani. Nem fog többet előfordulni, sajnálom - nézett szomorúan Adéle-ra, mint aki nem tudja, hogy a nő megbocsát-e neki vagy sem.
- Figyelj, nem tudom, neked ki mit enged meg, de velem senki nem bánhat így, nemhogy te. – a nő metsző hidegséggel nézett Dave-re. - Senkinek nem vagyok a kutyája, a kurvája, a tulajdona, vagy nem tudom, mit hittél.
Dave úgy állt ott szinte megsemmisülve, mint egy rossz gyerek, akit épp leszid az anyja, mert valami rosszat tett.
- Egyáltalán… - Adéle felállt a helyéről és a nappaliban kezdett fel-alá járkálni. – hogy merészeltél így viselkedni? Mi a fene bajod van? Néha gondolsz egyet, átugrasz az óceánon, hogy leemeld a polcról a kis játékszered, elszórakozz vele kicsit, aztán az első géppel vissza, hogy vacsira már otthon légy? Ennyire azért nem vagy jó pasi, Gahan! – köpködte szavait a férfi felé, majd kifogyva mondandójából csak rótta köreit, francia szitkokat motyogva az orra alatt.
- Akárhogy is, Adéle, nős férfi vagyok, aki szereti a családját, és te a szeretőmmé váltál, amire nem én kértelek! Felkínáltam neked egy lehetőséget és te elaléltan omlottál a karjaimba! Megdöbbentő volt, nem igaz? Ahogy még magadat sem ismerted igazán, hogy akaratod és addigi viselkedésed, elveid ellenére mégis eljöttél velem egyetlen szavamra.
- Mert AKARTAM, Dave. Mert megkívántalak. Nem azért, mert nem bírtam ellenállni annak a hihetetlen, önelégült vonzerődnek. Mert úgy gondoltam, a dolog etikai része az a te problémád, ahogy továbbra is így gondolom. Majd én elszámolok magammal, ahogy neked sem ártana saját magaddal, Mr. „nős férfi”. Élveztem veled lenni. Egészen a legutóbbi találkozásunkig.
- És már nem akarsz velem lenni? - kérdezte csendesen Dave.
Adéle nem felelt. Nem tudott. Az ablaknál állt, háttal a férfinak. Nem bírta kimondani, ami helyes lett volna. Így csak hallgatott, nézve az utcát, és próbálva normálisan lélegezni.
- Nos?
Adéle továbbra sem felelt. Torkában a gombóc nem hagyta szóhoz jutni, picit, alig láthatóan remegett. Dave láthatóan kényelmetlenül érezte magát ebben a helyzetben. Adéle-hez odalépni nem mert, nem merte megérinteni, hisz nem tudta, hogy milyen reakcióra számítson a dühös nőtől. Végül megszólalt.
- Egy pár napig a városban leszek. Szólj, ha döntöttél. Ha úgy döntesz, hogy véget vetsz ennek, akkor természetesen fenntartás nélkül távozom az életedből.
Ahogy azonban a férfi lépései az ajtó felé távolodtak, Adéle teljesen hitetlenül a saját hangját hallotta, amint alig hallhatóan megszólal:
- Kérlek, ne menj el.
A távozó megállt - Miért ne? - kérdezett vissza.
- Csak… ne. – Adéle nagyon lassan megfordult. Ő az ablaknál, Dave az ajtóban, a lakás két legtávolabbi pontján álltak egymáshoz képest. Csak lassan bírta a férfira emelni a tekintetét.
Dave nem mozdult, várta Adéle következő lépését.
- Sosem jössz már közelebb, angol? – próbálta korábbi játékaik humorát visszaidézni a lány, hangja azonban továbbra sem volt az igazi.
- Nem tudom, hogy letéped-e a fejem a helyéről vagy sem - mosolyodott el a férfi.
- Sosem tennék olyasmit, ami veszélyezteti a cég hírnevét… - mosolygott halványan Adéle.
- Ezt jó tudni - felelte Dave, majd lassan közelebb sétált a nőhöz.
Adéle fátyolos mosolya mögött igazából haragudott magára. El kellett volna küldenie. De nem bírta, és gyengeségének keserű tudata enyhe lemondást festett mosolyára, ahogy a felé lépdelő férfit nézte.
Dave, aki mit sem vett ebből észre Adéle mellé ért és finoman a vékony derékra csúsztatta egyik kezét.
- Soha többé, ugye? Kérlek, ígérd meg. – nézett a férfi arcába.
- Megígérem - nézett a hatalmasra nyílt szemekbe, majd lehajolt, hogy finoman csókot lehelhessen az ajkakra.
Adéle olyan megkönnyebbüléssel csókolta a férfit, mintha elhitte volna a szavait. Holott tudta, hogy valójában csaknem bármit megtehet vele a férfi. De most nem akart erre gondolni. Csak az ajkaira zárult ajkakra akart gondolni, és a gyengéd, simogató kézre a derekán. Dave elszakadva az ajkaktól már - már gyengéden nézett a szép arcra, ahogy a tenyerét a puha bőrre csúsztatta. Most képtelen lett volna bármit is mondani. Meglepődött, de rosszul érintette volna, ha Adéle elküldi - immár kedves ismerősként üdvözölhette őt és ez nem várt fejlemény volt, de nem bánta. Valahol remélte, hogy össze tudnak ők ketten barátkozni és kölcsönösen ápolni a másik lelkét, ha épp igényli.
Adéle valamelyest visszanyerve önmagát állta a férfi fürkésző tekintetét. Annyira más volt most, nyílt tekintetében nyoma sem volt a múltkori sötét, rosszindulatú, állatias árnyéknak, ami úgy megrémítette. Régen megfogadta már, hogy az erőszak első árnyára kilép a kapcsolatból. De most olyan gyengéd volt, híján minden számító önelégültségnek és mintha megkönnyebbült volna, hogy maradhat. Adéle a férfi illatos mellkasába temette a fejét, szorosan magához ölelve tartotta egy ideig, míg teljesen megnyugodott, majd felnézve a konyha felé húzta.
- Gyere, főzök vacsit.
Dave szemei a "vacsora" szó hallatán vadul felcsillantak - Igazi francia kaját kapok?
- Hát… hamburgerem sajnos nincs, te jenki, te. – paskolt Adéle a férfi fenekére, ahogy egy bárszékhez irányította. – Úgyhogy végre emberi táplálékhoz juttatlak, úgyis minden újság azzal jön, hogy le vagy fogyva.
- Nem vagyok jenki. Még csak nem is vagyok amerikai állampolgár, angol vagyok, szóval adjál nekem fish&chips-et vagy szóba sem állok veled! - nevetett.
- Csss, csendesebben! A konyhában a normális ételalapanyagok meghallják és megsértődnek. – korholta a lány, azzal töprengve megállt a nyitott hűtőajtónál… - Hm… azért nem beszélsz teljesen félre, a hal stimmel. Na, meg is van! – azzal elkezdett kipakolni a hűtőből: tejszín, friss hal került elő, s a szekrényekből fűszerek és edények. – Aztán maradj ám a helyeden, mert a filézőkés veszélyes játék. – perdült a férfihoz egy gyors puszira.
Dave felnevetett, de azért közelebb merészkedett a pengével rendelkező Adéle-hoz.
- Tényleg vigyázz, édes. Gyere inkább mögém, tényleg éles a kés. – pillantott a férfira egy árnyalatnyi gondoskodással a szemében, azzal feldobott a tűzhelyre egy edényben némi tejszínt, majd szakszerűen elkezdte kifilézni a halat.
Dave a nő mögé került és finoman átkarolta, ahogy teljesen hozzásimult - Csak nem félsz, hogy megsérülök? - kérdezte a puha nyakba.
„Így vagy úgy…” – gondolta a lány, de nem mondta ki. – Veszélyes a világ. – tette le a kést, hogy végigsimítson a testén összekulcsolt kézfejen.
- Azt hiszem, ezt nekem nem kell mondanod. Meghaltam.
- Tudom. Kicsit utánajártam a tisztelt ügyfélnek. – simogatta le magáról Dave kezét a lány, hogy szembe fordulhasson vele. – Sajnálom, ami történt. – csókolt bele a férfi tenyerébe szomorúan. – És? Hogy érzed? Túl vagy már rajta?
- Jó időbe telt, mire feldolgoztam, de mára igen, túl vagyok rajta. Viszont csináld azt az ételt asszony, éhen halok! - viccelte el a témát a férfi. Nem szeretett erről a mai napig beszélni, visszajöttek tőle a rossz emlékek.
- Jól van, ember, tereld a szót… - kacsintott a férfire megértően Adéle. – Ha hagynál dolgozni, már rég sülne a hal, de valaki folyton csak taperolja az embert. Pedig pont annyira vagyok most vonzó, mint egy csöves.
- Nem vagy észnél! - nevetett fel Dave - Nagyon is vonzó vagy! - harapott finoman a nyak bőrébe, majd ellépett Adéle-tól, hogy nyugodtan csinálhassa a vacsit tovább.
- Hát, nem tudtam, hogy buksz a takarítós cuccomra, de mindegy – simított végig önkéntelenül a férfi harapásának nyomán. – Remélem, szereted a fokhagymát. Meg a zöldbabot. Meg a zöldfűszereket. Hmmm, nagyon jó lesz – fejezte be a halcsontozást a lány, és a felhevült, sistergő vajba tette a szeleteket.
- Mind jöhet! - bólintott az "éhes férfi" csillogással a szemében Dave.
- Rendben, tigris, negyedóra. – dobta bele a tejszínbe a fokhagymát és a rozmaringot. Fordított egyet a halon. – Miért is élsz az Államokban tulajdonképpen?
- Anglia unalmas. Ott nem lehet élni. De New York… New York egészen más, pezseg az élettől.
- Nekem itt sem unalmas… bár Párizst én is jobb szerettem. De mesélj még New Yorkról! – az étel már kezdett formálódni, a zöldbab párolódott, a mártásnak szánt tejszín forrt a fűszerekkel, a hal is rendben volt, így Adéle két pohárba bort töltött, az egyiket Dave-nek nyújtva.
- Hát, tudod, ott mindig történik valami. Embertenger az utcákon, az utak sárgák a taxiktól. A Central Park akkora, hogy még nem láttam az összes részét! Sok benne a futó, de lovasokat is látsz arrafelé. Az épületek föléd borulnak, ahogy sétálsz az utcán, mindenhonnan áramlik feléd az élet, ahogy lüktet a város.
- Fantasztikus lehet. – merengett a lány. - Bár én mindenütt jól éreztem magam eddig, de a tengerentúlon még nem jártam. Hopp, ez kész is! – kapta le a zöldbabot a tűzhelyről a lány. – Mindjárt eszünk, moss kezet, édes. – irányította a fürdő felé a férfit.
Dave eleget tett a kérésnek és hamarosan az ínycsiklandó, finom ételt lapátolhatta az üres gyomrába, miközben versenyt mesélt Adéle-lal és nagyokat nevettek. Eddig is sejtette, hogy a nő intelligens, de nem hitte volna, hogy ennyire jól megértik majd egymást. Adéle az egyetemi emlékeivel és a cég ügyfeleinek hülyeségeivel szórakoztatta a férfit, aki cserébe egyre többet mesélt a vad évekről, a dráma mellett előforduló poénos történetekről. – Várj picit! – pattant fel a lány, és a fürdőbe szaladt, ahol megnyitotta a fürdővizet, majd visszaperdült az asztalhoz.
- Mit csinálsz? - kérdezte Dave kíváncsian
- Semmit. Kis lazítás így tele hassal? Van kedved?
- Benne vagyok!
- Egy pillanatot várj még. – azzal felállt, leszedte az asztalt, pár perc alatt rendet tett a konyhában. – Na gyere. – fogta kézen azután a férfit, és a fürdőbe vezette, ahol már csaknem tele volt a kád a gőzölgő, habos, illatos vízzel. – Nos, milyen programot eszeltem ki?
- Nagyon tetszik - mosolygott
A lány a kád fölé hajolt, elzárta a vizet, majd Dave-hez lépett. – Akkor vetkőzz édes. – nyomott egy puszit a szájára, majd egy pillanat alatt kiugrott a ruháiból, és a vízbe merült, mielőtt a férfi eszmélt volna. A férfi engedelmesen vált meg ruhadarabjaitól, mígnem teljes pompájában, meztelenül nem tündökölt a nő előtt.
- Szép vagy, a fene egyen meg! – nevetett a lány, azzal helyet adott a férfinak. Dave belépett a vízbe, elé ült, Adéle pedig habos kézzel húzta magához a férfit, míg teljesen nekidőlt.
- Azért te sem panaszkodhatsz - súgta Dave.
Adéle nem felelt, csak finoman mosdatni kezdte a férfit. Puhán simogatta végig a karjait, mellét, hasát, majd külön az arcát és a haját is végigmosta, miközben alig hallhatóan dúdolt az orra alatt. – El vagy kényeztetve. – harapott végül a férfi fülcimpájába, amikor az a legkevésbé számított rá.
- Kifejezetten élvezem! - dorombolta válaszát a kényeztetett.
- Azt sejtem, nagyfiú. Csukd be a szemed. – azzal a férfi fejére csavarta a kezében lévő fürdőszivacsból a vizet, hogy leöblítse a habot. – Jó így. – Dőlt hátra a lány is, saját fejét a kád peremére hajtva, a férfi fejét magához simogatva, így élvezték a tökéletes nyugalmat.

Így telt az este; a fürdés után egymást átkarolva bebújtak az ágyba. Filmnézést terveztek, de elbeszélgették a filmet, nem láttak belőle öt percet sem, csendesen meséltek felváltva, fel-felnevetve. Reggel együtt mentek át a férfi lakására, hogy Dave átöltözhessen, ami persze szeretkezésbe fulladt. Így telt a következő két nap is: nevettek, beszélgettek, nagyokat ettek, esténként inkognitóban elmentek pár helyre. Délelőttönként csak otthon lógtak valamelyiküknél: Adéle felhúzott térdén rajzolgatott, hasán Dave fejével, aki olvasott közben, vagy a férfi pengetett pár ritmust gitárján Adéle véleményezésére. Remekül szórakoztak, Adéle pedig csodálatosan boldog volt: a férfi igazán izgalmas és gyengéd volt vele; kezdett megnyílni neki. Azonban Dave legnagyobb sajnálatára a Londonban töltött napok hamar elrepültek. Annyira élvezte az Adéle-lel töltött időt, hogy egyszerűen fel se tűntek neki a napok váltakozásai. Azonban a repjegye, a naptárba beírt nagy X és a neje hívása egyszerre emlékeztették rá, hogy idő van, pakolni és menni kell. Furcsa, új érzéssel töltötte meg a bőröndjét: hiányozni fog neki a nő.
Adéle az együtt töltött napok alatt igyekezett ellenállni, de nem sikerült: újra és újra rápillantott a dohányzóasztalon fekvő repülőjegyre. Aznap reggel Dave telefonjának rezgése ébresztette. A férfi karjaiban hallgatta végig, ahogy az a feleségével beszél a hazaérkezésről, és gyomra öklömnyire szűkült. Persze úgy tett, mint aki alszik, és egész nap a lehető legelbűvölőbb arcát mutatta, nem akart hisztizni.
Dave végül az előszobába pakolta a bőröndöt, indulásra készen. Már csak búcsúzkodni kellett. Átölelvén Adéle-t kérdezte meg:
- Nos, mikor érnél rá velem megint találkozni?
- Bármikor jöhetsz, maximum nem találsz otthon. Akkor a cégnél vagyok. Ha nem, akkor a szeretőmnél. – nézett szomorú mosollyal a férfira.
- Várjunk csak, ÉN vagyok a szeretőd - nevetett.
- Az egyik. – kacsintott a lány. – Emlékszel még Matthew-ra? – pillogott fogait kidugva a lány.
- Mi, ő is téged hág? - incselkedett Dave.
- Tudod, a kedvenc pasim ritkán ér rám. Meg aztán… ekkora farka van! – mutatta Adéle és pajkosan csillogó szemekkel nézett a férfira. De nem bírta sokáig a játékot, és fejét Dave mellkasába fúrva szorította magához. – Tudod, ugye, hogy csak viccelek?
- Merem remélni. A pasi érdekében - puszilt Adéle fejbúbjára - De mennem kell drága. Lekésem a gépet.
- Igen, a gép. Elmenjek a taxival a reptérig? Vagy menjek haza inkább?
- Nem tudom, mit mondanék Jennek, ha lejönne egy kép rólam és rólad a reptéren…
- Nem gondoltam, hogy kiszállok a kocsiból, de mindegy. Hívok másik autót. Menjünk. – Adéle gyomra összeszorult a feleség nevének hallatára.
- Sajnálom Adéle, de… nem kockáztathatok - sóhajtott fel Dave. - És ezt el kell fogadnod.
- Persze, tudom, és el is fogadom. Csak… - nézett fel a férfira, mielőtt kiléptek az épületből – jó volt veled.
- Visszajövök még - mosolyodott el, majd nyomott egy utolsó csókot az ajkakra és kilépett az ajtón.
A lány könnyeit nyelve állt még odabenn pár percig, majd beült az érkező taxiba és hazavitette magát. Tartotta magát egész úton, azt hitte, nyugodt tud maradni, de aztán otthon, benyitva az üres lakásba a férfi ottmaradt illata fogadta, amitől odalett minden ereje. A hálóba ment, meztelenre vetkőzve beburkolózott az együttléteik emlékét viselő ágyba, és fejfájásba, majd álomba zokogta magát.

Sandrine az üres lakásában ült a kanapén felhúzott lábakkal. Valami zavarta. Valami napok óta nem hagyta nyugodni, valami zavarta belülről, érezte. Az a múltkori szeretkezés… az több jelentéstartalommal bírt, mint amennyit a nő szeretett volna. És ez nem tetszett neki. Nem akarta. Nem akarta ezt az egészet. Napok óta ezen rágódott és ez idő alatt nem beszélt Martinnal. Persze a férfi kereste, egyre sűrűbben, de ő egyszerűen csak eltűnt. Akármennyit is gondolkodott a dolgon, ugyanoda jutott: ez a szeretősdi kezdett valamivé formálódni és nagyon nem tetszett neki az, amivé változott. Nem. Ki kell szállnia, mielőtt bármi kár érné, mielőtt belefolyna még jobban, mielőtt nyűg lenne a nyakán az egész és esetleg a munkája minősége is rámenne az egészre. Mert első a munka. Mindig.
Martin hívását megint csak a hangposta fogadta. Idegesen nyomta ki a hívást. „Megint nem veszi fel.” A lány már napok óta nem vette fel a telefont és ez egyáltalán nem volt rá jellemző. Az éjszaka közepén is felvette a telefont, mindig, mindig. „Lehet, hogy nem is engem kerül, lehet, hogy valami baj van” – futott át a szőke férfi agyán, és még a végére sem ért a gondolatnak, máris a lány lakása felé vette az irányt.
Sandrine vad dörömbölésre lett figyelmes. A hang kiugrasztotta a gondolataiból. Lassan felállt és az ajtóhoz sétált, hogy kinyissa, ameddig az ajtólánc engedte.
- Martin? Mit keresel te itt? - csodálkozott az ajtón túl állóra.
- Nem válaszoltál a hívásaimra. Azt hittem, baj van. – nézett a szőke megkönnyebbülten a lányra. – Beengedsz?
- Nem - felsóhajtott. Most jön a neheze - Menj el.
- Tessék?
- Kérlek csak… csak menj. És ne keress többet, ne gyere ide. Menj haza.
- Mi van? Miért? Mi történt?
- Nem akarom ezt tovább folytatni, Mart. Elég volt. - állta a zöld tekintetet, ahogy kimondta a szavait.
- De… miért? Talán egy indokot csak megérdemlek.
- Kezd kicsúszni az irányításom alól a dolog, és nem akarok jobban belefolyni. Neked is van egy életed, nekem is van egy, és ezek annyira különböznek. Nekünk nincs jövőnk és sosem volt.
- Úgy? Hát… rendben. Tiszteletben tartom a döntésed. Sajnálom. Légy boldog. - fordult meg a szőke férfi és lassú léptekkel lesétált a lépcsőkön.
A lány halkan becsukta az ajtót, majd homlokát az anyagnak döntötte. Hirtelen érzések kavalkádja örvénylett benne, ami belé fojtotta a levegőt a lányba és pár pillanatig nem bírt lélegezni. Végül vett egy mély levegőt és szusszant egyet, majd kiegyenesedett. "Nos, ez is megvolt", gondolta, majd útját a műterem felé vette. Rengeteg munka várt még rá.

Martin hitetlenkedve, fejét rázva sétált haza. Nem hívott kocsit, ezt ki kellett szellőztetnie a fejéből. Céltalanul rótta az utakat két órán keresztül, és nem jutott sehova. Elejétől a végéig átgondolta az egész történetet, oda és vissza, de sehogy sem talált megoldást. „Minden rendben ment, a legnagyobb rendben, nem volt semmi gond. Mi történt?” ’Nekünk nincs jövőnk és sosem volt.’ - idéződött fel benne Sandrine hideg hangja. „Hát, nem először mondta. Nem akar tőlem semmi komolyat, ezt értem. De így maradhattunk volna akármeddig… de nem. Nem értem.” – közben hazavitte a lába. A kis lakásban összeszedte holmiját, a bérletet telefonon felmondta, hagyott némi pluszpénzt az asztalon, majd a reptérre vitette magát. Mindegy, hová, de innen el – felnézett a kijelzőre. New York. Előkotorta a telefonját, és tárcsázott. – Szia, Dave. Tudnánk találkozni holnap reggel? Most indulna a gépem Londonból, hajnalra ott vagyok, lepakolok a hotelben, aztán mennék, ha nem gond. Igen. Köszi. Akkor reggel hívlak. Szia.
Dave értetlenül nézett a telefonra. Martin odamegy hozzá? Mi történt? Nem volt hülye, feltűnt neki, hogy Mart szinte visszaköltözött Londonba és azt is sejteni vélte, hogy ebben Adéle társának keze van. Talán abban is benne van, amiért a szőke férfi most New York-ba jön? Hamarosan kap válaszokat. Martin a gépen kért néhány whiskey-től zavaros álmok között töltötte a New York-ba vezető éjszakai utat, és iszonyatos fejfájással szállt le a hajnali városban. Megrázkódott. Nem rajongott ezért a városért. Mindegy, a még Londonban lefoglalt hotelszobába vitette magát, aludt még pár kellemetlen órát, majd reggel barátja lakása felé vette az irányt.
Dave a kopogtatásra azonnal ajtót nyitott. Jen elment valahová a gyerekekkel, így nyugodtan beszélgethettek.
- Jól vagy? Történt valami? - kérdezte, ahogy beljebb tessékelte barátját.
- Nem vagyok jól. Adsz egy kávét? – zökkent le egy székre a szőke. – A nők fognak a sírbe tenni.
- Na, mi van? - lépett társa a konyhába, hogy főzzön egy erős fekete kávét.
- Emlékszel a francia lányra? Sandrine.
- Persze.
- Hát… hogy is mondjam. Viszonyt kezdtünk egy őrült randi után. Jó volt. Tegnap este aztán a semmiből egyszer csak közölte, hogy ne keressem többé.
- Franciák Mart. Nem ép ésszerű nép, főleg a nőik nem. Szeszélyesek - ült le a szőke mellé Dave két bögre kávéval - De. Mert úgy érzem, van itt egy de. Ugyanis nem lennél itt, ha nem lenne több a történetben.
- Túl jól ismersz, öreg. – mosolygott az énekesre a szőke. – Van de. amilyen hülye vén romantikus vagyok… beleszerettem.
Meglepő. Tekintve, hogy láttam a nőt és ismerve, hogyan rakott ki téged.... van neki szíve? - kérdezte somolyogva, ahogy belekortyolt a kávéjába.
- Semmit sem tudsz róla. - Martin hangjában egyszerre csapott fel a Dave mondata kapcsán érzett igazságtalanság és a gyengédség, ami a lányra gondolva elöntötte. – Több van benne, mint ami elsőre látszik.
- Hmmm. Miket tapasztaltál? - kíváncsiskodott. Érdekelte, hogy Adéle miben különbözik és, hogy ő maga mennyire járt jobban.
- Amilyen hűvös, olyan hirtelen tud megőrülni. Ha tudnád, hogy jöttünk össze… - csillant fel Mart szeme egy pillanatra az emléktől – és eléggé hasonlít rám: melankolikus, magának való, munkamániás.
- Jézus, belőled még egy, ráadásul nőben? - tréfált Dave, de látva, hogy Martin nem vevő most a poénjaira, komolyra váltott - És? Fáj utána a szíved?
- Még nem jutott rá időm. Egyelőre fel sem fogtam. Épp akkor küldött el, amikor a legjobb volt. Amikor már… túl későn. – a szőke férfinek elfogyott a hangja a mondat végére, így inkább kortyolt egy újabbat a kávéjából. – Basszameg.
- Azt ugye tudod, hogy akár a lányod is lehetne, ha korán vagy hülye? - kérdezett vissza a társa - Mellesleg nézzük, mennyire lenne élhető a kettőtök élete együtt: te zenész vagy. Ő egy jól menő divatcég egyik feje. Ő helyhez van kötve, és az a hely, ha a divatszakmát nézzük hamarosan Franciaország lesz. Te meg ott nem hagynád Santa Barbarát. Ő még bőven fiatal, a munkájának él és, mivel igencsak kiszámíthatatlan, honnan tudod, hogy viselné a hülyeségeidet és a turnékat? Mellesleg, eljön az idő, mikor családot akar majd, férjet, egy vagy több gyereket és addigra te… hát, nem valószínű, hogy megfelelsz ennek az elvárásnak. Öregszünk Mart. Valószínűleg ő is végigrágta ezt magában és habár közölhette volna finomabban is, de arra jutott, hogy nem fog ez nektek menni. Talán, ha húsz évvel később születsz. Vagy ő előbb.
- Kivitelezni bármit lehet, ha akarjuk. És én akarnám is, de így… áh, tulajdonképpen igazad van.
- Sajnálom, öregem. Rossz nőt kaptál ki. De, hamar túl leszel rajta, aztán csak jön melléd valaki, aki mindenben tökéletes a számodra - biztatta Dave. Tudta jól, hogy Mart azért nehezen viseli az egyedüllétet abban a nagy házban. Szüksége volt társaságra. Aggódott érte, hisz szerette.
- Hát… lehet. Azért ennek a nőnek jobban örülnék bármelyiknél. Öreg vagyok már bolondnak. – tette le Martin lemondóan a kiürült kávéspoharat. – Na de mesélj. Veled mi van?
- Hisz Mart, ő nem épp hülyére vett? - kérdezett vissza - Velem? Semmi különös.
- Nem vett hülyére. Az elején közölte, hogy „nem fogunk együtt megöregedni”. Na de te mit kerestél Londonban?
- Csak látogatóba mentem.
- Aha… de mégis kihez?
- Adéle-hoz.
- Mi van? Te? Ti?
- Mi csak… találkozgatunk.
- Ember, előttem aztán nem kell félrebeszélned, tudom, milyen az, amikor valakivel „találkozgatsz”.
- Csak fura a Jennel közös otthonomban a szeretőmről csevegni.
- Akkor menjünk hozzám, nem bánom, de erről mondhatnál valamit… mi ez? És mi van Jennel?
- Mi lenne vele? Nem tud róla, bár szerinted melyik lenne nagyobb sokk a számára: az, hogy Adéle a szeretőm, vagy az, hogy te is?
- Dave, a mi viszonyunk… hát érdekes. De kevesebb is, több is, mint hogy szeretők lennénk. – simított végig az énekes karján. - De most nem azt kérdezem, hogy tud-e róla. Hanem hogy mi van veletek, Jennel? Miért kell a másik lány? Mert hogy velem, turnén, vagy ha úgy hozza a kedvünk… de ez mi?
- Nem tudom. Van benne valami, ami más. És az a más kell nekem.
- Na hallod… te sem vagy egyszerű eset. Csak aztán… tudd kezelni a dolgot. És ne tedd tönkre a lányt se, ha lehet.
- Igyekszem - nyújtózott a férfi - De te most mit fogsz csinálni? Visszamész Londonba és meghódítod Sandrine-t? Áriázol neki az ablaka alatt?
- Nem. Hazamegyek. Vagy lógok itt a városban még egy ideig. Nem tudom. Nincs ötleted?
- Nem tudom, de maradj. Majd csak… kitalálunk valamit - mosolyodott el mocskosan.

I am You

Ugyan, ez egy fickes blog, de ez a bejegyzés fickírással kapcsolatos, konkrétan az IDM-mel (It Doesn't Matter) ami Useless - girl és az én eddigi utolsó munkák. A számot a fick írása közben értelmeztem igazán. Véleményem/nyünk szerint ordít, hogy miről is szól valójában. És itt kapcsolódik be a slash vonal. Lássuk csak...

2009. SOTU megjelenése. Az albumot egy páran lehúzták először (én is), de a lehúzók egy része megszerette idővel, egy része pedig nem (én megszerettem XD). De egy dolog biztos: mindnyájan nagyon örültünk az új turnénak, vártuk a pillanatott és ezer meg ezer Mode-os szempár szegeződött világszerte a YouTube-ra a Tel Aviv-i nyitókoncert után. Természetesen végigwatcholtuk a turnét a neten, így vártuk a saját dátumainkat. Az ember lánya - merthogy a tévhittel ellentétben lány vagyok - nem tudta nem észrevenni, hogy Dave egyik kedvenc szórakozása a színpadon Martin lett. Ölelgetések, puszik, kétértelmű mozdulatok. Először csak azt gondolja ilyenkor a rajongó lány, hogy csak a show kedvéért. De, aztán elkezd gondolkodni.... férfiak... ölelgetés még okés, de puszilkodás?? Nos, így kezdődik egy slash történet. És, hogy mi van benne?

Nagy átlagban azt lehet mondani, hogy az illető két fél rájön, hogy szerelmesek, bátortalanok, de kísérleteznek és félnek a külvilágtól. "Mi lesz, ha kiderül?" De a szerelem tudata győz, a fickek vége több kimenetelű lehet, de szabad happy end-el még nem találkoztam, vagyis nem olvastam olyat, ahol a felek felvállalhatták volna egymást, max egy válás történt meg és folytathatták a kapcsolatukat. Hogy mit is akarok ezzel a bejegyzéssel érzékeltetni? Magam sem tudom. A címben említett számot hallgatom (ismét végtelenítve) és a szövegen halódom rendesen. Zseniális a szöveg, abszolúte a fent említett helyzetek összességére értelmezhető. Egy bűnös, de élvezetes tiltott szerelemről szól, amiből nem tudnak a felek szabadulni és egymástól sem tudnak elválni, hisz "én te vagyok és te én." És, ha az ember jobban belegondol, mi lehetne tisztább és igazabb, mint két olyan ember szerelme, akik egymásért semmitől sem félnek és a szerelmükért mindent megtesznek, mert az olyan erős, olyan tiszta, hogy képtelenek lennének egymás nélkül élni. Mert kiegészítik egymást, szeretik egymást a másik igaz valójáért és nem félnek eltitkolni mindazt, ami a lelkükben rejlik. Számorma erről szól ez a szám.... és talán a fickírás egy része is.

indulatáttétel

írunk. a jelenet feszültsége, a karakterem dühe igazi dühvé válik bennem. forrok az indulattól, valakit meg tudnék ütni, igazán, igazán mérges vagyok, frusztrált, zavarodott. az vagyok, akit írok. brutális élmény. most tényleg a sírás határán állok. hihetetlen érzés, hihetetlen.

Dave's Addiction - 1.fejezet

MYM-en (Meet Your Master angol nyelvű Depeche Mode forum - a szerk.) felkerült jó pár nappal ezelőtt a fanfiction részbe egy új slash, ami valamiért nagyon elnyerte a tetszésem. Azt az érzést idézte fel bennem, amikor megismerkedtem a fanfickekkel és először olvastam ilyeneket, amikor először szembesültem azzal, hogy mennyire sokrétű is ez a műfaj, mennyi a lehetőség benne. Angliában él az írója, ezáltal a nyelvezete nagyon könnyen olvasható és élvezhető. (Az amerikai angollal néha meggyűlik a bajom.) Úgy döntöttem, hogy lefordítom a ficket, hogy a magyar olvasók is örömüket lelhessék benne. Itt - ott hozzáraktam, kiegészítettem mondatokat, hogy gördülékenyebb legyen az olvasás, de az eredeti jelentéstartalom nem veszett el természetesen :) A fejezetek maguk nem hosszúak. Kellemes olvasást! :D

Dave Szenvedélye
írta: milsanne boone

1.

Dave részeg volt. Ez nem holmi hedonisztikus törekvés volt, csak unatkozott és a sör ott volt előtte, amiket délután vásárolt.
„Uramatyám, de unatkozom”, gondolta „Esetleg remixelhetnék valamit a gépen, mást úgysincs mit csinálni!”
Az ágyra rakta az üveg sörét és kettőt klikkelt a Mac-jén, ami azonnal lefagyott, mint mindig.
- Francba! – átkozódott, ahogy idegességében rácsapott a klaviatúrára, ami így hozzáért a bizonytalanul álló üveghez és a tartalma a gombokra ömlött. Dave utána kapott, de addigra a folyadék fele eláztatta a gépet.
- Bassza meg!!
Ez csak még inkább felhúzta Dave-et. Érezte, hogy valamit csinálnia kell, valami kreatívat, azonban nem tudta, hogy a Mac mennyi idő alatt szárad ki és egyébként is mérföldekre volt Martintól és az összes zenei felszerelésétől, amivel a szöszke mostanában annyira szeretett játszani otthon, Kaliforniában. Jen 2 hétig távol volt egy drámagyűlés miatt, a gyerekek a nagyszülőknél és ő egyedül volt New Yorkban és semmit sem tudott csinálni. Beszédes kedvében volt, ezért elhatározta, hogy felhívja Martint. Nem hívhatta Jack-et vagy az édesanyját, mert amekkora időkülönbség volt köztük azt jelentette volna, hogy az éjszaka közepén hívja fel őket Angliában, és még nem ivott eleget, ahhoz hogy ne tudja, mennyire örülnének neki, ha egy becsípett Dave Gahan zargatná őket egy kis borgőzös beszélgetésre. Martin maradt.
Dave pötyögött, de elírt egy számot becsípett állapotában. A telefon adott egy idegesítő, sípoló hangot, amikor megpróbált tárcsázni.
- Hány elcseszett tárgy fog még ma tönkremenni?! - mormogta magának Dave, majd felnevetett a helyzet ironikusságán. Jobban boldogult a második tárcsázási kísérlettel.
Martinnak volt hívóazonosítója a telefonjában, így azonnal tudta, hogy Dave keresi. Kelletlenül némította el a szintit, amin épp dolgozott és vette fel a telefont. Amúgy is szünetet kellett már tartania, tudta jól, hogy mekkora megszállott tud lenni, ha új ötlet született a fejében.
- Igen?
- Igen, Mart? Kibaszottul unatkozom, semmit sem lehet csinálni, senki nincs, akivel beszélhetnék. Bocs a nyavalygásért, de mindennek a tetejébe a Mac-em is tönkrement – zúdította minden gondját kifakadva Dave a társára.
Martin felnevetett – Már megint be vagy állva. Mindig ilyen kétvégletű vagy, amikor iszol. Vagy nekikezdesz egy ötleten dolgozni, vagy leülsz és nyafogsz. Nem tudsz elmenni egy körre valamelyik haveroddal?
- Elég vicces lenne, azt hinnék, hogy valami nyafogó picsa vagyok. Valamit csinálnom kell, mielőtt megőrülök. Te mit csinálsz?
- Csak piszmogok a régi Yamahámmal. Tessék, mit gondolsz? – kérdezte, majd közel tartotta a telefont a billentyűzethez. Dave néhány baljós atmoszférájú hangot hallott, és micsoda ritmusa volt!
- Istenem, ez király! Azok a dolgok járnak a fejemben, amit képes lennék kihozni belőle! - lelkesedett Dave, de ez azonnal alábbhagyott, amikor az eszébe jutottak a történtek – De sört öntöttem az elcseszett Mac-re! Basszus!
- Nézd Dave, nem vagy olyan szegény, nem igaz? Én sem vagyok épp elfoglalva, sőt, ha őszinte akarok lenni, elvesztettem a dal végét. Megint kezdek túlontúl megszállottként viselkedni. Szerezz egy privát gépet és gyere ide, csak pár órás az út. Még jobb, ha azt mondod Johnnak, hogy a bandával kapcsolatos és akaszd a srácot fogasra! – nevetett a szőke, hisz pontosan tudta, hogy John mennyire kiborulna egy ilyen hirtelen ötlettől.
Dave elgondolkodott egy percre. Az esze azt mondta, hogy ez egy igazán hülye ötlet. Az a pénz, amibe egy privát gép kerül, túl extravagáns. Ellenben tudta jól, hogyha itt marad, csak még inkább leissza magát, még depressziósabb és dühösebb lesz, és igazán nem akarta felkeresni a régi „haverjait”, akik körülrajongják. Nem, túl veszélyes. Ignorálta a logikus hangot a fejében.
- Tudod mit? Őrültség, de megteszem! Nincs értelme itt ülnöm egyedül, magamnak keseregnem, a munkától csak felcseszem magam vagy sose végzek vele.
- Nem akarnád véghezvinni ezt az őrültséget, ha nem lettél volna felcseszve, te hülye! – nevetett Martin – csörgess meg, mielőtt a fedélzetre lépsz, rendbe kell raknom és ki kell takarítanom a szobádat. Hatalmas szemétdomb van itt. Szia. – szakította meg a vonalat, mikor hallotta Dave hasonló válaszát.

Nouvelles robes - 7. fejezet

Adéle dudorászva dolgozott a tervezőszobában egy próbababa előtt. Sok munkájuk volt megint, és neki épp kapóra jött, hogy volt mibe temetkezni. Gondolatait így is csak mesterségesen tudta derűs irányba kényszeríteni. Ha hagyta volna önmagának, naphosszat az ablakban ült volna várakozva. Ám ennek a puszta gondolatától kedve lett volna felpofoznia magát, így inkább még a szokottnál is többet dolgozott. Mindenkinél hamarabb beért a céghez, és ő ment el legkésőbb, fantasztikus munkák kerültek ki keze alól és ragyogóan szép volt. Csak éppen a vidámság hamis volt, ahogy a szépsége is. Mindkettő rengeteg munkájába került. Mégis, a célt elérte vele: a cég haladt, az emberek jó kedéllyel dolgoztak, Sandrine szintén csupa izgalmas anyagot adott ki a keze alól. Minden rendben van – mondogatta magának. Minden rendben van.
Társnője épp belépett az aktuális helységbe, ahol Adéle hajtotta magát. A fiatal nő egy pár napja kezdett aggódni barátnőjéért és ez az érzés az idő múlásával csak fokozódott. Most is, ahogy ránézett, elkapta ez a fura, idegesítő érzés, mert a látszat szerint nem volt miért aggódnia, de valami azt súgta neki, hogy nincs minden rendben. Adéle szerette a munkát és imádta a pörgést, de most megszállottként dolgozott. Mellé lépett, ahogy szemügyre vette a legújabb, ismét tökéletes munkát. Végül megkérdezte:
- Minden rendben?
- Minden rendben. Persze, miért? – mosolygott Adéle. Tökélyre fejlesztette magában az elfojtást.
- Valami nem normális veled kapcsolatban. Mi ez a nagyfokú munkamánia?
- Hello, Adéle D’Aubrey, találkoztunk már? – nyújtott kezet játékosan Adéle. – Kedvesem, mindig munkamániás voltam, ha jól emlékszem.
- De most még a szokásosabbnál is nagyobb a mániád. Nem?
- Sok a munka, szívem. Semmi gond. – simított végig kedvesen barátnője karján – Na mit hoztál nekem?
- Anyagminták, ruhatervek, arculattervek. Kettő esetében csak futár vagyok, egyet én csináltam. Tudod, hamarosan kijön az új kollekció és bemutatózni kell. Milyen modellekre gondoltál?
- Felhívtam már pár ügynököt. Kicsit kiakadtak… mondtam nekik, hogy csak afrikai lányokat szeretnék. És így nem tudják rám lőcsölni a felkapott lányaikat. Márpedig nekem afrikai lányok kellenek.
- Afrikai lányok... miért pont afrikai lányok? Értem én, hogy szép a bőrük, meg magasak, meg minden, de ezeken kívül? És még az, hogy a szponzorok illetve ügyfelek közül kiket akarsz meghívni?
- Negatívban gondolkodom, fekete bőr, világos haj, nagyon futurisztikus lesz. Mindez párosítva ezekkel a klasszikusabb vonalakkal – fantasztikusan izgalmas lesz! – jött bele a tervezgetésbe Adéle. – Meghívások… nincs kedvem most ezzel foglalkozni, nem csinálnád meg helyettem? – kedélye egy árnyalattal borúsabbra váltott.
- De, de a listát akkor is át kell nézned - nevetett fel Sandrine - Ezeket itt hagyom neked, nekem egy pár rajzot még be kell fejeznem és akkor nekilátok a vendégeknek. Gondolom a kaja is az enyém. Ha már fekete lányok billegnek a kifutón, ne legyen valami mediterrán étek az asztalokon? Áh, ne válaszolj, ezt még átgondolom - intett búcsút a lány, ahogy már indult is kifelé a helységből.
Adéle intett a távozó lánynak, majd visszafordult munkájához. A dúdolás azonban ezúttal elmaradt. Ügyfelek… itt lehet akár a zenekar is, nagyszerű. A lányt ugyanaz a kettős érzés kerítette hatalmába, ami több mint egy hónapja folyamatosan vissza-visszatért. Dave. Dühös volt rá, amiért úgy otthagyta a legutóbb, iszonyúan megalázottnak, kihasználva érezte magát. És mégis. Várta. Látni akarta. Hiányzik – mondta ki magában, ám azonnal tiltakozva visszavonta a gondolatot, megrázva a fejét. Nem. És a bűntudat. Lassan tekeredett köré a gondolat a feleségről, a gyerekekről, és hiába próbálta mentegetni magát – hiszen neki nincs mit bánnia, ő nem csal meg senkit – az érzés mégis egyre nőtt benne. Valaminek a tönkretételében vesz részt, még ha csak eszközként is. Újabb villanás: a szeme, egy puha csókja. Adéle önkéntelenül elmosolyodott az emléktől. De a következő kép ismét más: egy bezáródó ajtó, és saját maga egyedül. Az ellentétes emlékek és érzések úgy kergetőztek benne, hogy Adéle homloka finoman hasogatni kezdett. Nem tudott mit kezdeni gondolataival, így egyszerűen kényszeríteni kezdte magát a koncentrálásra, és ambivalens emlékképeinek ködén át nézte, ahogy kezei teszik a dolgukat a finom ruhaanyagon.

Dave épp letette a telefonját, amin elérte a hír, hogy a Modestic felvonultatja az új kollekcióját egy bemutató keretében és ezennel meghívott lett rá ő is, mint a ruhákat használó ügyfél. Elmosolyodott. El fog menni, de nem a cég vagy a ruhák miatt. Volt már egy hónapja is, mióta visszatért New York-ba, és kezdett ismét éhes lenni a francia húsra. Kinézett az ablakon. Nem érezte magát bűnösnek, a miatt, amit tett és tesz Londonban, elvégre az a nő nem jelent neki semmit, ellentétben a feleségével. Ezek csak szükségletek…

Adéle feszültségét leplezve igyekezett nyugalmat sugározni a munkatársakra. Ez volt a legfőbb dolga ilyenkor, hiszen a ruhákon már nem volt ilyenkor munka, a smink, a haj profik kezében. Ő csak körbejárt, minden idegeskedő felé sugározta tettetett nyugalmát, gondját viselte a produkciónak, mint egy anya, hiszen valóban ez a cég volt az ő gyermeke. Valójában persze feszült volt, holott tudta, hogy mindent megtettek azért, hogy profin menjen minden. Kipillantott a közönségre. Mivel neki benn volt a helye ilyenkor, Sandrine vette át az emberek gardírozásának szerepét.
A nő épp körbejárta az öltözőt, hogy minden ruha megvan-e, minden rendben halad-e. Odakint puccos és szörnyen gazdag vendégek, ügyfelek és leendő ügyfelek, sztárok és újságírók várták a produkciót. Sandrine egyszerű kis fekete ruhájában teljesen kirítt a színes forgatagból. Ruhája elől mélyen kivágott volt, a vágás leért majdnem a hasáig, amin egy a ruhába varrt vastag övszerűség futott át. A vágást 3 kis fekete csattal tartotta össze. A fekete ruha hossza tenyérnyivel térd fölött ért végett, és hátul az övig nyitott volt, így Sandrine háta ismét szabadon villogott. Nem mutatta, de izgult, percről – percre jobban. Ahogy az első modellek felsorakoztak, hogy végiglejtsenek a kifutón szinte öklömnyire szűkült a gyomra.

Martin feszengve ült egy eldugott sarokban, eszébe nem volt lelepleződni, márpedig egész biztosan volt itt ismerőse. Egy díszletelem takarásába ült, ahonnan még látta azért a show-t és kiválóan megfigyelhette a barna lányt. Ismét lélegzetelállítóan nézett ki. De, ahogy megbeszélték, nem mutatkoztak együtt.

Sandrine útnak indította az első modelleket, miközben észre se vette, hogy idegességében a saját alsóajkába harapott. Eddig minden rendben zajlott, nem csúsztak, nem volt fennakadás.

Dave mindeközben beért az elegáns épületbe. Természetesen az estet nem az anyacég épületében rendezték, hanem egy sokkal inkább klubszerűnek ható helyet kerestek, ami nem annyira személytelen, de elég nagy, hogy mindenki kényelmesen elférhessen benne és minimum két helységből álljon, ahová a show után a vendégeket átterelhetik, ahol a hidegtálak és egyéb finomságok várják őket. Mivel késett, a lányok már javában vonultak fel a kifutón Adéle ruháit viselve a testükön, a terem kinézete pedig Sandrine munkája volt, ami harmonikus összhangban állt a bemutatott ruhák színvilágával.

Adéle továbbra is ragadós nyugalommal állt a kifutó takarásában, és csendesen osztotta tanácsait, nyugtatgatta a munkatársakat. Minden flottul haladt, a közönség tapsa egyre hangosabb volt, már közeledett a bemutató vége, amikor a szokás szerint a modellek koszorúja bevezeti a tervezőt – Adéle-t magát. Dave jól látta a nőt, aki kilépett a kifutóra és meghajolt. Sötéten mosolygott fel rá. Adéle-ben meghűlt a vér, ahogy a vakuk villanásainak pillanatnyi szünetében felfigyelt az ismert tekintetre. Kis híja volt, hogy megrogyjon a térde, de nem tette, tekintetét elkapva mosolygott végig az ünneplő közönségen.
Adéle levonult a kifutóról a modellekkel együtt, Sandrine pedig átinvitálta a vendégeket a másik terembe, ami valamivel nagyobb volt. Míg Adéle meg nem érkezett, addig Sandrine tartotta a frontot, osztott is pár névjegykártyát és bezsebelt pár dicséretet az arculatmunkájáért. Végül Adéle is megérkezett és mindenki ismételten megtapsolta, és gratuláltak neki. A tervezőlány pár szóban megköszönte mindenkinek a munkáját, a vendégeknek a jelenlétet, és fogyasztásra buzdított mindenkit, majd enyhe izgalommal elvegyült a tömegben.
A szőke férfi a tőle megszokott észrevétlenséggel mozgott az emberek között, míg Sandrine közelébe nem ért. A lány épp egy csapat emberrel beszélgetett, Martin félig mögé, félig mellé lépett, alattomosan végigcirógatva a nő csupasz gerincén csatlakozott a társasághoz.
A nő elmosolyodott az ismerős, kellemes inger hatására. Pár szót még váltott az érdeklődőivel, majd hagyta, hogy azok Adéle felé lavírozzanak. Barátnője volt az est középpontjában, de nem bánta. Szembefordulván a férfivel azon mélázott el, hogy mennyivel jobb programot is ki tudna magának találni. Sokkal jobbat...
- Üdvözlöm, kisasszony, hadd csatlakozzam a gratulálók széles köréhez. – mondta fennhangon a szőke férfi, hogy a környező emberek jól hallják. Majd szemével egy kicsit eldugottabb részre intve a lányt. Halkra váltott. – Meddig kell még itt lenned?
- Nem tudom, de mivel ez Adéle estje, véleményem szerint nem sokat. Miért, csak nem elrabolni készülsz?
- Csak ha hagyod. Magamfajta vénember már nem rabol tiltakozó nőket. – kacsintott a férfi. – Komolyan, ellóghatunk? Nem bírok magammal, olyan szép vagy megint.
- Milyen jó tudni, hogy a "szépségem" ekkora afrodiziákum a számodra. Mintha, egyébként nem tudnánk beszélgetni...
- De tudunk. Épp ezért vagy te ennyire csodálatos – húzta magához egy gyors csókra Martin a lányt egy oszlop takarásában. – Egyszerűen csak megjegyeztem, hogy ismét csodásan nézel ki.
- Grafikus vagyok, vagy mi. Téged is fel tudnálak öltöztetni a készletből, de megmondom az őszintét, hogy inkább vetkőztetni szeretnélek. - A nő maga is meglepődött a szókimondásán, de még inkább azon, amit nem mondott, csak érzett. A vágyat. De nem a kezdeti kíváncsi vágy volt ez, hanem az a könyörtelen, majdhogynem birtoklási és emésztő vágy.
Martin felkapta a fejét erre a megjegyzésre. Talán a lány is kezd érdeklődni iránta? – Megteheted. Alig várom – simította a lány kezét forrósodni kezdő ágyékára. – Hívhatom a taxit?
Sandrine a testét a másikénak préselte, majd az ajkaira lehelte - Hívd - végül ellépvén tőle elindult, hogy tegyen pár kisebb kötelező kört, hogy minél előbb szabadulhasson innen.
A szőke kissé zihálva nézett a lány után, majd a telefonjáért nyúlt.

Adéle a lehető legbájosabb énjét elővéve járt-kelt az emberek között, fogadta a gratulációkat, válaszolt a kérdésekre. Idegei azonban feszes húrként várakoztak. Tudta, hogy a férfi itt van, és csak idő kérdése, hogy megtalálja. Érezte a jelenlétét, azt, hogy merrefelé van hozzá képest a teremben.
Dave az egyik fal árnyékos takarását élvezte, ahogy meglapulva figyelte az ide - oda csapódó nőt. Elégedetten felmordult, mikor látta, hogy pár vendég elkezdett szállingózni és ritkult a tömeg. Megvárta, míg Adéle elég közel kerül hozzá, majd kinyúlt érte és maga mellé rántotta. A lány csaknem felsikoltott, ám egy kéz azonnal a szájára tapadt. Adéle a pillanat törtrésze alatt felfogta, ki tartja fogva, kié a száraz tenyér, a hűvös ujjak. Teste megfeszült, nem akarta ezt az egészet.
- Hiányoztam? - kérdezte egy mély orgánum, ahogy a nő füléhez hajolt.
- Nem volt rá időm. – próbált szabadulni Adéle. Azonban Dave nem engedte, erősen tartotta a nőt. - Eressz! – sziszegte a lány lehajtott fejjel. Nem bírt a férfira nézni. Vágya és viszolygása között az utóbbi volt az erősebb érzés.
- Miért, nem tetszik a tudat, hogy akarod ellenére hozzám tartozol?
- Nem… tartozom… senkihez! - rángatta szorosan fogott csuklóját a nő.
- Lehet, hogy még hiszel a szabadságodban, de a kötél már ott van a nyakadban - nevetett a fülébe.
- Engedj el, Gahan, különben baj lesz. – Adéle már igazán dühös volt.
- Baj? - kérdezett vissza a férfi, de kezei meglazultak és Adéle kiszabadult.
- Ne merészelj még egyszer így viselkedni velem – prüszkölte a lány jéghidegen. – Nem érdekel, ki vagy, vagy mit képzelsz magadról. Menj el, hagyj békén. – indult vissza az emberek felé csuklóját masszírozva.
Dave nem felelt, csak csendben akár az árnyék, kisurrant a helységből. Azon az estén többet senki sem látta.

Adéle-ban forrt a düh. Csuklóján a szorításnak biztosan nyoma marad, még jó hogy ma este hosszú ujjú ruhát választott: a ruha ujja és háta sűrű fekete csipke volt. Gyilkos indulata ellenére azért megdicsérte magát, hogy eljött. Bár… ez alkalommal a vágya az első durva érintésnél elszállt. A férfi azon a területen próbálkozott, ahol nem nyerhetett nála. Rossz emlékeket idézett, amiket nem volt hajlandó újraélni. Gyors pillantás az egyik fali tükörbe, egy igazítás a haján, a könnyektől elkenődött szemfesték megigazítása - és Adéle máris angyali mosollyal tért vissza vendégei közé.

Martin puhán karjaiba húzta a taxi hátsó ülésén mellé simuló lányt. Mellkasára fektette a Sandrine-t, fejét az álla alá fogta, és finoman simogatni kezdte a selymes barna tincseket, míg a lány kezére kulcsolta szabadon maradt kezének ujjait. A nőn úrrá lett a békesség érzése, ahogy hallgatta a szőkeség szívének egyenletes dobogását és erezte a teste melegét, az orrában érezte az illatát. Így nézte az elsuhanó esti utcákat. A férfi akármeddig tartotta volna így a lányt. Valójában már bevallotta magának egy ideje, hogy teljesen belebonyolódott ebbe a viszonyba. Többre vágyott, lépni azonban nem mert, tudván hogy a lány mennyire védi függetlenségét. Így aztán csak próbálta a legtöbb boldogságot kisajtolni ebből a szomorú szerelemből.
A taxi hamarosan megállt. Megérkeztek. Sandrine kelletlenül, de kiszállt a járműből, majd megállván a lakásának épülete előtt, felnézett az innen is jól kivehető hatalmas ablakára. Hirtelen úgy érezte magát, mint egy tini, aki az első éjszakájára készül. Megrázta a fejét. Még egy ilyen hülye gondolatot! Előkotorta a kulcsait, hogy bejussanak az épületbe és később a lakásba. A férfi némán állt az előszobában. Nem várta meg, amíg a nő villanyt gyújt, bársonyos árnyékként magához húzta a vaksötétben, és nagyon-nagyon gyengéden csókolni kezdte, tenyerébe fogva a puha arcot. Sandrine viszonozta az édesen puha csókokat. Ez új volt, váratlan és nagyon élvezte. Valami ismeretlen érzés kegyetlenül belemarkolt a gyomrába, de nem akart szabadulni a helyzetből, többet akart, a teste, a lelke remegett többért. Martin lassan kezdte lépéseivel a háló felé irányítani a lányt, egy pillanatra sem szakítva meg csókjaikat. A háló ajtajánál megállt, elengedte Sandrine-t. Mint egy furcsa szertartás: várta, hogy a nő nyissa ki az ajtót, ő hívja be a szobájába, a legintimebb térbe, ahol él, végső soron: önmagába. A lány elmosolyodott és kinyitotta az ajtót, majd kézen fogta szeretőjét, és finoman maga után húzta és még tovább, mígnem testük újfent szorosan össze nem ért, és ő a puha ajkakhoz hajolt, hogy újra érezhesse őket a sajátjain. A férfi szorosan lehunyta szemeit, és a szoba félhomályába sóhajtott. Odakintről bevilágított az utcai lámpák fénye, kékes fénnyel vonva be az ágyat, amely így valamiféle szakrális fekhely képét idézte fel Martin lírai lelkében. Nagyon gyengéden kezdte lebontani a lányról a bonyolult ruhát.
Gyorsan lekerültek a felesleges ruhadarabok, ahogy Sandrine-et elöntötte a vágy egy hirtelen és forró hulláma. Nem akart mást, mint végre eggyé lenni az előtte állóval, talán igazán érezni őt. Olyan volt, mintha elgyengült volna, mintha eddig is meglett volna ez az érzés, csak nem engedett utat neki, elzárta, elfojtotta, visszatartotta önmagában. A miértet már nem is tudta.
Martin érezte a hirtelen támadt odaadást, és áradó boldogsággal vetette bele magát. Úgy csókolta a lányt, hogy az talán megérezzen valamit érzéseiből, amiket nem mondott, nem mondhatott ki. Karjaiba fogva lágyan az ágyra fektette a lányt, és finoman felé ereszkedett. Csókjai megindultak lefelé a lány meztelen testén. Sandrine felsóhajtott, ujjai a szőke tincsekbe vesztek. A meleg nyelv a bőrét érte és ő megőrült az érzéstől. A férfi végigjáratta ajkait a váll finom csontozatától a puha melleken át a selymes hasig, hogy aztán újra visszatérjen a nyakra, majd a mellekre. Idegfeszítő játékot űzött a lány érzékeivel, aki láthatóan élvezte azt.
Sandrine sóhajai lassan nyögésekbe mentek át. Minden egyes mozdulatnál azt hitte, hogy Martin végre megkegyelmez neki, és belé temeti magát, de nem ez történt. Teste lassan pattanásig feszült, akár egy felhúzott íj. A férfi sarkaira ült, ajkai helyett most kezei kényeztették végig a lány felsőtestét, míg ajkai mélyen lehaladtak a forró ágyékra. A lány felnyögött nyelve első érintésétől, és nyögései csak egyre hangosabbak és szaporábbak lettek, ahogy Martin a végtelenségig húzta érzékeit. Sandrine már - már ott tartott, hogy hangosan követeli magába a szőke férfit, de ehelyett nyelvét és ujjait kapta meg. Vissza kellett fognia magát és a hangját is. Képes lett volna ennyitől elélvezni, de nem engedte. Annál élvezetesebb lesz, mikor megkapja, amit akar. Közben Martin is kezdte elveszteni türelmét, így felemelkedett, újra Sandrine felé hajolt megtámasztva könyökét a lány feje mellett. Csókra nyújtotta ajkát, párszor végigsimított magán. Ujjaival a lány hajában játszva csókolta a telt ajkakat, miközben finoman a lányba hatolt. Sandrine a nevét nyögte hangosan, teste beleremegett az oly régóta várt mozdulat érzésébe, ujjai a másik vállának bőrébe vájtak. A férfi képtelen volt elnyomni egy mosolyt, imádta látni a lány élvezetét. Lenyúlt a selymes combig, hogy feljebb húzza, így még mélyebb szögben hatolva a másikba nyögött fel. A nő egyik keze Martin derekára csúszott, hogy erővel kényszerítse a lehető legmélyebbre magába őt. A férfi felhördült az érzéstől, ahogy teljes hosszában elmerült a nőben. Tarkójánál fogva elkapta a lányt, emelve kicsit a felsőtestén, hogy tökéletesen együtt mozoghassanak. Forrón nézett a kékes utcai fényben úszó szemekbe. Azt hitte, hogy ott helyben elolvad annak a pillantásnak a hevétől. Nem tudta, hogy a saját szemeiben mi mutatkozott meg, - valószínűleg minden érzelme kiült most beléjük - de nem érdekelte, most nem akart semmit sem eltitkolni. Másnap talán megbánja, de most ezzel sem törődött, csak a pillanatnak élt, ahogy csípője segítő mozgása által újra és újra teljesen magába fogadta a kemény és kedvelt tagot.
A férfi légzése egyre gyorsult, ahogy egymás szemébe feledkezve mozogtak. – Annyira… - lihegte volna vallomását, de visszafogta magát tudatának utolsó megmaradt foszlányával. – Gyere… még. – zihálta végül a nő arcába és Sandrine megadta neki azt, amit kért tőle. Meg is lett az eredménye. Érezte az őt kitöltő forróságot, amitől fel kellett szisszennie. A szemei felszikráztak egy pillanatra, ahogy szinte elégedetten nézte a szőkeség élvezetét. A férfi lassítva mozdulatain hullámzott még a lányon, mélyebb csípőkörzésekkel hajszolva Sandrine-t élvezete felé. A nő csókolva Martint élvezett el, tompán felnyögve. A férfi a lány orgazmusának pillanatában a háta alá nyúlva forrón szorította magához a ziháló nőt.
Így csendesedett le légzésük, összesimulva. Sandrine élvezetétől kellemesen eltelve élvezte kicsit a puha bőr érintését a sajátján, illetve a már oly jól ismert és néha már hiányolt illatot. Magányos perceiben gyakran eszmélt arra, hogy vágyakozik a férfi érintései, társasága után. Lustán cirógatta a hátat közvetlenül a gerinc mellett. Martin, visszanyerve tudatát, elrévedve bámult a szoba sötétjébe. Hónapok óta tartott már ez a csodásan izgalmas valami kettejük között, de ez az este, ez az éjjel más volt. Az első alkalom, amikor olyan igazán szeretkeztek. A férfi rejtett szomorúsággal nézett le az alatta fekvő lányra, aki csukott szemmel pihegett. „Beleszerettem.” – gondolta. A mostanra beismert gondolattól megborzongott, s hogy ne lepleződjön le, felkarolva átfordította magukat, és mellkasára húzta a lányt. Lehunyta a szemét. Sandrine barna tincsei Martin csupasz mellkasát érték, miközben ő maga pár ujjával lassú köröket rajzolt a bőrre. Légzése egyenletes volt már, a kielégülés rezgései eltűntek, csak a jóllakottság kellemes érzése maradt meg benne. Ez a valami, amit most kapott, egy ideje hiányzott neki, hiánya érzete ott lüktetett benne tompán eddig, már észre sem vette, csak most, hogy megszűnt, de már nem volt ereje ezen elgondolkodni. Sűrű pillái elnehezedtek, köröket járó csuklója megállapodott a tenyér teljes felületen érintkezett az alatta lévő meleg bőrrel és Sandrine tudata már csúszott is bele a békés álmok világába. Martin még éber volt. Mosolyogva érzékelte a lány elalvásának lépéseit, s amikor simogatása megszakadt, felemelte picit a fejét, hogy lenézhessen a mellkasán szuszogó lányra. Finoman elsimogatta kedvese arcából hajtincseit, hogy ne zavarják pihenésében, óvatosan, hogy ne ébressze fel, oldalra nyúlt, hogy a lány csupaszt testére húzzák a könnyű takarót. Még sokáig feküdt ébren furcsa gondolataiba merülve, csak hajnal felé aludt el végre.

Nouvelles Robes - 6. fejezet

6. fejezet

Martin mély álmából zuhanásszerű hirtelenséggel ébredt. Egy rövid pillanatra nem tudta, hol is van. Két karját kiemelte két oldalra, de csak a hűs anyag kellemes érintése fogadta. Nem volt mellette senki. Lassan eszmélve felkönyökölt. Nyugodt, drapp – karamell – barna színek között, selymes-gyűrött ágyneműben ült fel törökülésbe. A nő illata, holmijának hangulata szinte körülölelte – nem is emlékezett, mikor érzett utoljára ilyet. Elmosolyodott. Boxeréért nyúlt, felkapta, majd a lány keresésére indult. Az ablaknál ült, háttal neki, nem vette észre őt, valamiben nagyon elmélyedt, így észrevétlen közelíthette meg.

- Mit csinálsz kora reggel? – cirógatott végig a lány nyakcsigolyáin.

Sandrine gerincén végigfutott a kellemes borzongás az érintéstől. Lassan hátrapillantott - Csak rajzolok - felelte az arcán is grafitfoltos lány.

Martin röviden felnevetett. - Édes vagy. Összemaszatoltad az arcod. – jobb kezébe fogva a lány arcát, hüvelykujjának puha bőrével finoman megpróbálta ledörgölni a grafitot. – Mi készül? – ült le azzal, a lány mellé húzva egy széket.

- Egy jaguár - mutatta a félig színes állatprofilt - Te adtad az ötletet.

- Nocsak… Mivel?

- A szemed valahogy emlékeztet rájuk. Pluszban szőke vagy. Egy jaguár jut rólad eszembe - vont vállat.

- Harapok, vagy dorombolok? – nevetett a szőke

- Dorombolós fajta vagy.

- Nem láttál még mindent – kacsintott a férfi. – Bár… láttál valamit, amit tudtommal senki eddig.

- Mire gondolsz? - csillantak meg a mézszínű szemek ártatlanul, majd vissza is tértek a rajzra.

- Tudod jól. Láttál minket, és tudod, hogy láttalak titeket.

- És, ez a te életedben annyira kirívó eset? - pillantott ismét a zöld szemekbe.

- Nyilvános helyen szexelni a zenekari társammal, úgy, hogy két idegen nő végignézi? Lássuk csak… igen, kirívó eset.

- Ugyan, ha attól félsz, hogy elmondom bárkinek is, nyugodj meg, nem fogom – húzott egy vonalat a papírra a nő.

- Feltételeztem rólad ennyi intelligenciát, nem erről van szó. – Mart finoman, anélkül hogy meglökné, megfogta a lány csuklóját – Csak érdekelne, mi a véleményed erről.

- Végignéztem, és mellettem ülsz. Ebből mit vonsz le? - pillantott mosolyogva a férfire - Fura volt, de nem fordultam ki a világomból tőle. Mióta jobban ismerlek valamivel, azóta feltételezem, hogy azaz eset nem kirívó a tárházadban, hisz, szinte már tudom, hogy sok őrültségben benne vagy.

- Micsoda laza erkölcsök… miért nézted végig? Csak mert Adéle eléggé… élvezte.

- Nem tudom, érdekes volt. Tudod, veled ellentétben én nem úgy viselkedem, mint te, soha meg se fordult a fejemben az ilyesmi, sem a hármas gondolata. Egyszerűen… nincs ilyenekre időm. Ha nagyon sarkítunk, akkor mondhatni, hogy amit láttam az a szórakozásom egy formája volt, hisz kiszakadtam a hétköznapiból, újat, érdekeset láttam, amit látni akartam… de ismétlem, ha nagyon sarkítottan fogalmazunk.

- Nincs időd? Nincs időd a saját nemi életedre? Ez nem érv a szexualitás egyik vagy másik ága ellen. Nem inkább nem mered, nem akarod, nem érdekel?

- Most komolyan felvilágosítást fogsz adni, ne adj isten kioktatsz, hogyan éljem az életem? - váltott Sandrine egy árnyalattal keményebb hangnemre.

- Dehogy. Csak kérdeztem néhány dolgot. Amire láthatóan nem akarsz válaszolni. – vette elő a legszexisebb mosolyát a szőke. – Pedig a kedvemért bevallhatnád, hogy tetszett.

A nő szemei ismét melegen csillogtak, ahogy elmosolyodott - Hisz tudod, hogy tetszett.

Martin közelebb húzódott a lányhoz és egy pillanatra magához húzta egy ölelésre. – Csak tudod, mindig jó hallani az ilyesmit. Főleg úgy, hogy előttem igazán lebuktál már az erkölcseidet illetően. – Csókolta halántékon kuncogva.

- Whoa, miért, mi a véleményed az erkölcseimről? - kuncogott.

- Nagyon jó a véleményem az erkölcseid részleges hiányáról. – nevetett a szőke. – Rettentően élvezem.

- Ezt kifejtenéd nekem egy kicsit? - nézett a férfira már - már angyali szemekkel Sandrine.

- Nem én! - nevetett a szőke közvetlen közelről a lány arcába, ahogy az már csaknem az ölében ült. – Érd be ennyi információval. – azzal finoman belecsókolt Sandrine nyakába. – Megnézhetem a többi rajzod? - kezdett piszkálódni az asztalt beterítő rajzlapok között.

- Persze! - felelte a nő - Csak nem lehetnek olyan rosszak, elvégre lediplomáztam.

Martin nézegetni kezdte a félkész-kész rajzokat, egyiket a másik után. Egész belemélyedt. Percekig nem szólt.

- Nem biztos, hogy tetszeni fognak, nőies rajzok... - törte meg a nő a csendet.

- Elképesztők. Iszonyú erősek, olyan… szomorúak, mégis szenvedélyesek.

- Na, ezt nem mondták az egyetemen! - nevetett.

- Nem? Miért? Nem dicsértek?

- Nem voltam kiemelkedő. Ezt mondták. Adéle-nek más volt a véleménye.

Szerinte csak annyi volt a probléma, hogy másképpen láttuk a dolgokat, mint a kar tanárai. Mint tudnivaló neki aztán igencsak stílusteremtő nézetei vannak.

- Mire gondolsz? Én csak azt látom, hogy remek dolgok születnek itt. – melegedett bele a képnézegetésbe Martin. – Akkor úgy is mondhatnánk, hogy Adéle fedezett fel? Jó szeme van.

- Szobatársak voltunk, Sorbonne, művészeti kar. Elvont egy társaság azért. Mindenki a saját világában él. Adéle mindig is sikerről álmodozott, mondjuk meg is tett érte mindent. Nem nagyon törődtem az ambícióival, rengeteget rajzoltam. Tudod, tipikus kép volt, hogy én fekszem az ágyamon, a grafittól fekete ujjakkal, körülöttem szétszórt ceruzák és lapok és rajzolok, míg ő éppen az egyik prezentációját írta vadul gépelve és minimum 5 oldallal túllépve a maximum oldalszámon, mert szerinte a téma alaposabb okfejtést érdemelt. Aztán egy nap közölte velem, hogy sokra vihetem, ha vele tartok… hát, így kezdődött a barátságunk.

- Ez mikor volt? Nem is tudom, hány éves vagy…

- 5 - 6 évvel ezelőtt? Már nem emlékszem pontosan - vette kézbe a sárga pasztellkrétát és rávitte a színt a papírra - Most 27 éves vagyok - nézett a zöld szemekbe.

- Ajaj… - nézett vissza gondterhelten a férfi. – És ez neked nem gond? Velem?

- Miért kérdezed? - hajolt ismét a kép fölé.

- Több, mint 20 év van köztünk…

- És ez neked probléma? - pillantott mézbarna szemeivel a zöld tekintetbe.

- Nekem nem, vagyis… megküzdök az önértékelésemmel. De te, te jól vagy így?

- Nincs ezzel semmi probléma. Nem fogunk együtt élni, családot alapítani.

- Ahamm… - a férfi azért megjegyezte ezt a mondatot – akkor minden rendben. Gyönyörű ez az akt. Megtarthatom? – váltott témát észrevétlenül Martin.

- Persze, vidd csak - felelte mosolyogva a nő.

- Reggeli? Jöhet? – állt fel a szöszi, és a konyha felé indult.

Adéle hajnalban kelt mindössze négy-öt óra alvás után. Nem volt egy hétalvó, de ennél azéért többhöz szokott, hasogató fejfájással botorkált a konyháig egy szál pólóban. Félvakon rakta össze a kávéfőzőt, hogy hamarosan a körpanorámás ablakban üljön kedvenc foteljében, felhúzott lábakkal a földig érő függöny mögött, közvetlenül az üvegnek támasztott halántékkal. Iszonyúan fájt a feje, amin a forró kávé csak egy picit enyhített. Nyomott volt, és hetek óta ez volt az alapállapota, bár csak mostanra csúcsosodott ki álmatlanságban, ez ment legutóbbi találkozásuk óta Dave-vel, ott a klubban. A séta, a csókjaik, az egyszerű búcsú. Nézett le az undorító hangulatú városra: zuhogott az eső, mindezt hajnalban, amikor még nyomorultabb a látvány. Teljesen értetlen volt: azóta semmi életjelet nem kapott a férfiról. „Nem is tudom, hogy jó lenne-e látni. Eszméletlenül izgalmas és jó vele, túl jó. Nekem. Ő meg… csak… van. Szórakozik. Máskor meg mondja ezeket a dolgait. Meg néz, olyan szomorúan néz. Nem értem. Nem értem. Lehet, jobb lenne, ha nem találkoznánk többet?” Végül sóhajtva összeszedte magát, kávéja felét a lefolyóba öntötte, és beállt a tűzforró zuhany alá, lassan, lustán simogatva magát.

Dave New - York-i lakása ablakán nézett a Central Parkra. Jó ideje már, hogy eljött Londonból. Martin még mindig ott volt. Érdekelte volna, hogy miért. Meg, más is érdekelte volna… igen, hamarosan újra utazik.

- Nem igazán tud meghatni, hogy önöknek többletmunkával jár, oldják meg, ez a dolguk! Holnapra itt legyen a rendelt áru, különben nem tudok továbbhaladni, ha nem tudok továbbhaladni, nem leszek kész határidőre, ha nem leszek kész, abból annyi anyagi és erkölcsi veszteségem lesz, amit nem tudok vállalni, és kénytelen leszek önökön visszakövetelni, hisz az ön hibájuk. Remélem megért, köszönöm, viszhall. – Adéle enyhén ingerülten tette le a telefont. Egyes beszállítók az agyára bírtak menni, de nem volt hajlandó tovább ezzel foglalkozni. Péntek este van, senki nincs már benn, most már ő is nagyon ment volna. De kötelességtudata még munkált benne, így fáradtan megdörgölve homlokát visszaült íróasztalához, hogy befejezze a papírmunkát.

- Túlhajszolod magad - mondta egy testetlen árny, az ajtóban állva, kiesve a kis asztali lámpa fényköréből.

Adéle minden érzékét felborzolta a hangja, munkája felé görnyedve látta, hogy karján az összes kis piheszál az égnek áll. Hirtelen nem tudta, mit mondjon, csak felegyenesedett ültében és kifordult a forgószékkel. A férfi nem mozdult, csak sötéten mosolyogva figyelte a nőt.

- Min mosolyogsz? – nyerte vissza hangját a lány, de továbbra sem állt fel.

- Csak úgy. Ne tegyem?

- A világért se hagyd abba. Szeretem, ha mosolyogsz. - Adéle érezte magában a feszültség fokozódását. Dave puszta jelenlététől gyorsabban kezdett lélegezni. - Ismét ruha-ügy?

- Most nem. Most másért vagyok itt.

- Mi lenne az?

- Miattad - súgta a férfi, majd a fény körébe lépett, hogy Adéle asztalához lépvén lehajoljon a nőhöz, és mohón megcsókolja. A lány természetes odaadással nyújtotta ajkait. Karjai felnyúltak, két kicsiny keze közé fogta a férfi arcát, hogy egy pillanatra megszakítsa csókjaikat.

- Isten hozott.

Dave nem felelt, csak felrakta a nőt az íróasztalra, és már vetkőztette is, hogy a mellkasához férjen. Adéle kezei is azonnal végigkúsztak a férfi testén, egy forró mozdulattal végigsimítva rajta a nyaktól, a háton át a fenékig, amit erősen megmarkolva húzott közelebb magához. Dave kiszabadította az ízletes melleket és már rájuk is bukott, hogy fogaival kóstolgassa őket. Adéle felsikkantott az éles fogaktól, önkéntelenül markolt bele a férfi első izomkötegébe, ami keze ügyébe került, hogy aztán folytassa mohó simogatását a plafon felé sóhajtozva. Kényeztetője a nyelvét is bevetette, csíkot húzva a hasig, amit finoman harapdált. Adéle nyögve szabadította ki a férfi ingét. Kezével felemelte a hasát kóstolgató fejet, hogy hozzáférjen az ing gombjaihoz, amiket lassan bontogatni is kezdett, közben csókolva a kipirosodott ajkakat. Dave felnyögött, majd Adéle ágyékát takaró anyagok ellen intézett támadást. A lány közben végzett a gombokkal, és lesimogatta a sötét inget a felsőtestről, hogy a meztelen bőrt cirógathassa tovább körmei hegyével pár percig. Ágyéka azonban már annyira lángolt, hogy hamarosan inkább gyors rántással kioldotta a férfi övcsatját, és alattomosan becsúsztatva kezét az anyag alá, a nadrágot a boxerrel együtt tolta le Dave fenekéről.

A férfi segített neki megszabadulni a felesleges rétegektől. Lerángatta Adéle-t azt asztalról, hogy ugyanezt a műveletet ismételhesse meg, majd visszaültette rá, széttárta a combjait és egy sima mozdulattal csúszott belé mélyen, egy nagyot nyögve. A lány eszmélni sem érkezett a gyors mozdulatok közben, a beléhatoló tag mindent eluraló érzésétől azonban felszabadultan engedte ki tüdejéből az összes levegőt egy hosszú sóhajban. Dave nem kegyelmezett neki, egyre hevesebb ütemre járt csípője, egyre nagyobb élvezetet okozva mindkettejüknek.

Adéle hirtelen eltávolodott felsőtestével az eddig ölelt férfiétől és hátrakönyökölt az asztalon, térdeit magasan felhúzva Dave oldalához, így teljesen új pozícióba hozva magukat, miközben egy pillanatra sem szakította meg a szemkontaktust. Az őt ostromló elsötétült szemekkel élvezte az új, szorosabb behatolási szöget, tovább gyorsítva csípőjének munkáját, amitől a plafonra kellett nyögnie. A lány elégedett mosollyal nyugtázta kis akciójának sikerét. Miközben maga is egyre hangosabban nyögött, éhes tekintetét fáradhatatlanul járatta a férfi testén és arcán. Gyönyörűnek találta a sötétbe fordult tekintetet, az izmok mozdulását. Akármennyire is túl volt önmagán, nem volt képes elszakítani tekintetét a látványtól.

Dave arca kéjes grimaszba fordult, ahogy megérezte élvezetének előszelét. Lassan korbácsolta fel ezt az érzést egészen addig, amíg már nem bírta tovább és szabadjára engedte folyamát, hogy az kitöltse az előtte fekvőt. Adéle, megérezve magában a forróságot, Dave kezei után kapott, hogy éppen orgazmusa pillanatában húzza fel testét, és a nyirkosra izzadt nyak zugába lehelje élvezetét, a férfi nevét nyöszörögve.

Miutén Dave érzékei lecsillapodtak, finoman megcirógatta Adéle hátát a gerince mentén, majd nyomott egy puszit a halántékára - Na? Finom volt? - kérdezte mosolyogva.

- Nagyon, édes. Csak épp… - nézett fel kislányosan.

- Csak épp?

- Kevés. - motyogta babahangon a lány lehajtott fejjel.

- Nem vagy te egy kicsit telhetetlen? - nevetett a férfi - Hamarosan egy egész éjszakát tölthetsz málam, mit szólsz, hm?

- Micsoda ígéretek… meg vagyok tisztelve. – sóhajtott a lány kis lemondással a hangjában.

Dave megcirógatta a puha arcot, majd felhúzta magára a lecsúszott ruhadarabjait, végül az órájára nézett.

- Hamarosan indul vissza a gépem – azt nem kötötte Adéle orrára, hogy a vágy a nő iránt hajtotta idáig az otthonából.

- Hát jó. – csusszant le az asztalról Adéle. Hirtelen nagyon szégyellni kezdte a meztelenségét, elpirulva guggolt le, a földről felszedett ruhájával takarta magát, hangja azonban nem árult el semmit, mire felállva a férfi felé fordult, már arcszíne is visszaváltott normálisra, és játékosan paskolta meg Dave fenekét. – Ügyes voltál, angol. Jó utat.

- Ha jó kislány leszel, többet kapsz majd - súgta az ajkaira.

- Ajjajj… az nem fog menni… - vágott aggodalmas arcot a lány. Remegett a gyomra, de nem veszíthette el a szórakoztató díva álarcát. - Papírral tudom igazolni, hogy képtelen vagyok jó kislány lenni.

- Papírral?

- Kettővel.

- Milyen papírokkal?

- Születési anyakönyvi kivonat és diploma. Francia vagyok, és a képzőn végeztem.

Dave felnevetett - Olyan lökött vagy!

- Hiába… lehengerlő a humorom. - dobálta a haját a lány viccesen. - És micsoda virgácsok! - villantotta meg formás lábait. - Ha tudnád, hogy még főzni is tudok… na menj, angol, lekésed a gépet.

Dave felnevetett még utoljára, mielőtt búcsúzott és kisétált volna az ajtón, hogy felszálljon a gépére.

Adéle hosszan nézett a bezáródó ajtóra. Mozdulatlanul állt, gyakorlatilag meztelenül, ronggyá gyűrt ruháit görcsösen szorítva magához, önmagára kényszerített bájának romjaival még arcán. Lassan kezdett remegni ott, a tervezőszoba közepén. Szürke űr szorongatása kúszott szét csontjaiban, hajszálra volt a hisztériától, a zokogástól, attól, hogy a férfi után, vagy csak az ablakhoz rohanjon, hogy legalább elmenni lássa. De egyszerűen megtagadta magától mindezt. Szikáran állt ott, remegve a megalázottságtól, és a vágytól, megtiltva magának hogy sírjon, vagy mozduljon. Ajkai egyetlen pengevékony vonallá keskenyedtek, mellkasa dühének fokozódásával emelkedett-süllyedt egyre gyorsabban.

„Eljött. Eljött! – mosolyodott el - Miattam, hogy lásson! – elkomorult - Miattam, hogy megdugjon. De a csókja olyan gyengéd. Hogy bennem töltsön egy félórát. De ahogy simogat… Hogy belém élvezzen. De a tekintete olyan törődő. Hogy itt hagyjon, mint egy kurvát. – hangulata derült-komorult, mint a felhőjárta ég. - Itt hagyott. Egy órája még a telefonon háborúztam, egy óra sem telt el, és már itt állok egyedül megint. Combomon csorog az ondója. Kívánom. Undorító vagyok. Kívánom. Ez nem én vagyok. Kívánom.” Adéle értetlenül nézett tükörképére. Nem tudta hogyan jutott el a fürdőszobáig, de ott állt, a céges öltöző fürdőjében, a neon hidegkék fénye épp olyan elhasználttá festette arcát, amilyennek érezte magát. Nem tért napirendre maga fölött, ahogy milliméterekre állt a sírástól, az emberöléstől és az önkielégítéstől egyaránt – megalázott volt, dühös volt, és mégis úgy vágyott a gyűlölt férfi után, hogy belefájdult a feje. De nem zokogott, nem is ordított. Hideg vizet eresztett fejére, állt a zuhany alatt, a klór csípte hitetlenül nagyra nyitott szemét, ahogy lemosatta magáról Dave emlékét, ami szemei előtt még így is mozifilmként pergett.

Sandrine a nappalija hatalmas franciaablakának belső párkányán ült, ami direkt ilyenre lett kialakítva. Szeretett innen bámulni kifelé, ahogy most is tette a kényelmes párna halmon ülve, hátát és fejét a falnak vetve, ahogy nézett ki az üvegen, nézte Londont, a sürgő – forgó embereket. A hatalmas lakásban egyedül uralkodott és élt. A nagy ablakoknak köszönhetően a lakás világos volt és légiesen szellős. Uralkodó színei az arany, a barna, a karamell, a grafitszürke és vad vörös, ami életet vitt a visszafogott színekbe. A nappali nagy volt, hálónak viszont egy kisebb szobát nevezett ki a nő, nem akart elveszni benne. Azaz ő kis zuga volt, ahol pihenhet. Konyhája egy légtérben volt a nappalival, leválasztás gyanánt a hosszú pult szolgált, fala nem volt. Mivel Sandrine meglepő módon sokat tevékenykedett benne, nem bírta volna elviselni, ha bármilyen értelemben korlátok közé szorítják.

Lakása tartalmazott egy műtermet is, ahol szabadon festhetett, rajzolhatott munka vagy szabadidőtöltés gyanánt. Most is, ahogy az ablakban ült, festékfoltos műtermi ruháját viselte, ami egy szürke pólóból és egy fehér rövidnadrágból állt, ami szabadon hagyta formás lábait, amik most kinyújtva pihentek a párkányon. Meleg barna hajópadlóval éles kontrasztot alkotott a krémszínű bútorzat, ami a nappalit uralta a fehér szőnyeggel együtt, valamint a kerek üvegasztalon, amin diszkréten megcsillant a tavaszi nap tiszta fénye. A nappali egyik falát betöltő hatalmas fa könyvespolcon francia és angol nyelvű könyvek sorakoztak a legkülönfélébb témákban: festészet, rajzolás, történelem, régi legendák kötetei, tudományos könyvek és folyóiratok.

Az üvegasztalon a Vouge és pár más neves divatlap hevert, itt – ott felütve, belejegyzetelve és belekarikázva. Mellette egy üvegvázában egy csokor fehér liliom csodáltatta magát, illata betöltötte a szoba levegőjét, ahogy kellemesen eloszlott a hatalmas térben. Az ablak elől félrehúzott lágy anyagú fehér, mintázat nélküli függöny finoman meglebbent, ahogy egy eltévedt fuvallat az anyagba ütközött és finoman magával ragadta azt.

A szőke férfi napszemüvege mögül szemlélte a járókelőket egy padon újságolvasást tettetve. Némelyik megszokott, vissza-visszatérő karaktert már felismert – elég sokat járt ide mostanában. Kicsit el is mosolyodott ezen: talán túl sok időt tölt a városnak ezen a részén. Eleve… a városban. Otthonától ezer mérföldekre, itt, Londonban. És ha itt volt, ebbe a parkba járt. „Szánalmas” – gondolta – „hogy itt üldögélek, mint egy trubadúr”. Valóban, fel-felnézett a legközelebbi háztömbre, kiszámolva a nagy távolság miatt icipicire zsugorodott ablakot. Egyszerűen szeretett itt lenni. Közel a lányhoz. Ha nem találkoztak, neki nem sok dolga volt. Fel-felkereste régi barátait, lézengett, de elég gyakran ide, a parkba sodródott szinte önkéntelenül. Így, ha már elegendőnek ítélte a legutóbbi találkozásuk óta eltelt időt, felhívhatta, amikor tudta, hogy nem dolgozik, mondván, épp erre járt. „Mekkora számító dög vagyok” – vigyorodott el magában, ahogy elővette telefonját. Három nap. Most már hívhatja. Tárcsázott. Nagyon vigyázott, hogy a lány nehogy megérezzen valamit abból, ami végbement benne. Kicsöng. Elég nyilvánvalóvá tette már az elején, hogy nem érdekli túlzottan ez az egész. Az ismerős hang vidáman szólalt meg a vonal túloldalán.

Sandrine egy rövid párbeszédet folytatott a férfivel, aminek természetesen az lett a vége, hogy felengedte a lakásába. Viszonylag sok időt töltött vele és kezdett érdeklődni a szexen kívüli énje iránt. Egyszerűen élvezte Martin társaságát és, habár vitathatatlanul jó volt vele a szex, remélte, hogy most nem egyből letámadja. Nem vágyott másra, mint társaságra, beszélgetésre.

Martin megtapogatta a belső zsebében lapuló kis meglepetést. Akart valami kedveset vinni a lánynak, de a virágot nagyon soknak, a bort meg nagyon unalmasnak találta. Valami személyesebbre gondolt, így hosszan mászkált aznap egy művészellátóban. Végül néhány színes pasztellceruzát választott, emlékezett, melyik szín volt már nagyon rövidke Sandrine készletében. Vett egy míves fadobozt, abba tette a ceruzákat. Kíváncsi volt a reakcióra – valójában szinte kamaszos izgalommal várta a lány meglepett arcának felragyogását. Toporogva csengetett. Sandrine tudta, hogy csakis egy személy lehet, így benyomta a megfelelő gombot, mire a lenti kapu berregve feltárult, hogy beengedje vendégét. A férfi a liftben hiún megigazgatta haját, még el is mosolyodott magán: „Olyan vagyok, mint egy nő, komolyan”. A megfelelő emeleten kopogására egy gyors „nyitva van!” volt a válasz, így csendesen belépett a lakásba, ahol sercegő hang és ínycsiklandó illat fogadta.

- Konyha! - kiáltotta az egyértelműt a nő. Helyhez volt kötve. Előtte egy serpenyőben zöldségek pirultak.

- Azt hiszem, erre rájöttem volna. Szia egyébként… - mosolyogta a konyhába érkezett férfi.

- Szia - nézett rá szintén mosolyogva a nő - Nem vagy éhes? Megéheztem, és gondoltam, összedobok valamit, főleg, ha már jelezted, hogy jössz is. Persze, csak ha szereted a francia konyhát - kacsintott.

- Amennyiben a hozzávalók ebből az univerzumból származnak, úgy természetesen. – slisszant a lány mellé Martin, hogy elkapja egy gyors halánték-puszira a lefoglalt kezű lányt. – Mit eszünk?

- Ratatouille, de nektek angoloknak talán emészthetőbb a neve mediterrán lecsóként - gonoszkodott nyelve hegyét kidugva a lány - Csak zöldség, remélem nincs gondod a zöldségekkel.

- Nincs, azokat legalább felismerem. És ki tudom mondani a ratatuille-t! - húzta fel játékosan az orrát a szőke. - Nézze meg az ember… micsoda némber! És az ilyennek hoz az ember meglepetést…

- Az jó, mert húsként csigát tudok eléd pakolni - nevetett Sandrine, majd játékosan csillogó szemei a férfira vetültek - Milyen meglepetést?

- Amit lehet, inkább oda sem adok, gonosz perszóna! - vigyorgott Martin kisfiúsan.

- Naaa… - préselte vékony testét a férfiéhez - Nem lehetsz ilyen gonosz.

- Dehogynem lehetek. De nem leszek, na gyere. Vagy… itt hagyhatod már a kaját?

Sandrine visszalépett a tűzhelyhez és lejjebb vette a lángot - Igen - hajolt az edény fölé, amin kavart egyet - kettőt - Na, mutasd, mid van.

- Csak egy kis apróság – huppant a kanapéra Mart, ölébe húzva Sandrine-t. – Úgy emlékszem, fogyóban a készleted. – Nyújtotta át a rézberakásos fadobozt az izgatottan csillogó szemű lánynak.

- Szép doboz - mondta mosolyogva, majd óvatosan ki is nyitotta azt, feltárva a pasztellkrétákat. Sandrine mosolya szélesebb lett - Nagyon köszönöm, pont jól jönnek - felelte, majd bele is túrt a szőke tincsekbe és puhán megcsókolta a várakozó ajkakat, csakhogy utána kivehessen egy krétát, és kicsit megfogdossa.

- Jók? Nem értek hozzá… - támasztotta fejét Martin a lány vállának, beszívva illatát. – Örülsz nekik?

- Tökéletesek és nagyon. Helyük lesz a műteremben - érkezett a felelet, majd visszarakta a krétát a dobozba.

A lány felpattant Mart öléből és visszasietett a konyhába tálalni, pedig a férfi szívesen tartotta volna még kicsit. Elgondolkodva nézett a tevékenységébe merült, halkan dudorászó lányt. Több mint egy hónapja tartott már ez a valami közöttük. Találkoztak párnaponta, egyre többet beszélgettek az egyébként nagyon jó szex mellett, a lány kicsit kezdett megnyílni, ahogy ő is, egyre többször volt, hogy csak így, mint most, együtt voltak, különösebb tevékenység nélkül. És – ami kissé megrémítette a férfit – hiányzott neki a lány. Minden olyan napon, amikor nem voltak együtt.

Sandrine szakszerűen tálalta az ételt. Otthonában olyan nincs, hogy egy nő nem tud főzni. Minden anya megtanítja a lánygyermekét a konyha tudományára, náluk ez hagyomány. Különösképpen Sandrine örült, hogy van kivel megosztania a tudását - ami a maga nemében természetesen tökéletes volt, mint nemzete minden nőtagjának tudása elérte ezt a szintet. Végül asztalhoz hívta a szőke férfit, majd békésen beszélgetve elfogyasztották a tányérjaik tartalmát. A kései ebéd záró része természetesen a sajttál volt, amin többféle, falatokra kockázott sajt várta, hogy elfogyasszák. A nő közben elmesélte, hogy otthonában nincs olyan ebéd, ami sajt nélkül záródna, náluk a sajt funkcionál desszertként. A férfi javarészt csak hallgatta, beszéltette Sandrine-t. Akármeddig ült volna így, finom, igazi, közös étkezés után ezzel a csodás lánnyal, akit talán máris jobban szeretett a kelleténél.