Nouvelles Robes - 1 fejezet

Megjegyzés by Lolácska: A Capri-Lola koprodukció büszkén mutatja be >Nüvell rob< (ugyanaz a dallam, mint a depes mod!) című fanfictionjét, aminek ötlete egy elmebeteg msn-beszélgetésből indult az éjszaka közepén, angolul. Aztán – minő történelmi megérzés – épp a Royal Albert Hallt választottuk kezdőpontnak… már jó sokat írtunk, mikor a hír jött – alig haltunk meg. De elindult, és én ugyan nem fogom leállítani: túlságosan élvezem. Úgyhogy: valaki lőjön le!

Megjegyzés by Capri: Ez az első közös fickem Lolával és rendkívül jó együtt írni vele is. :D Ezúton prezentáljuk a végeredményt, remélem, fogjátok legalább annyira élvezni, mint én írni. És habár az IDM-mel közösen íródott, meglepően teljesen más a hangulata, mint a fent említett ficknek. (Mondjuk ez inkább nekem volt felüdülés és érdekes XD :D) Véleményeket szívesen fogadunk és várunk is!

Capricornus and Lolácska:

Nouvelles Robes

1.

Egy magas, vékony lány dacolt a széllel London egyik forgalmas utcájában. Fekete két soros kabátját és hosszú barna haját tépte a szél. Az arcából nem sok látszott a sál és a sapka miatt. Egy hatalmas, új építésű, a sok üveg miatt "szellős" hatású épület felé tartott. Odaérvén egy pillanatra megállt és felnézett az erődre, ahogy csak magában hívta. Alig pár évvel ezelőtt ez még csak egy álom volt... egy egyetemista álom. Nem mélázott sokat, megrázta magát és belépett a forgóajtón. A biztonsági őr ránézett és tisztelettudóan köszönt neki. Miközben elővette a beléptető kártyáját, hogy az érzékelő előtt lehúzza azt és a fém forgószerkezet sípolva beengedje. A hatalmas előcsarnokban szinte elveszett az ember. Padlója simára csiszolt, szinte tükörként viselkedő fekete-fehér kövekből állt, de a terem mérete nem tudta a lányt elrettenteni, a liftekhez ment és megnyomta az egyik hívógombját. Az ajtó hangtalanul elhúzódott előtte, ő belépett és a legfelső emeletet adta meg úti célnak. Felérvén egy előszobába ért, amit egy üvegajtó zárt el az irodától. Belépvén a drága mahagóni asztalra dobta a sálját, kesztyűjét, sapkáját, kabátját pedig az akasztóra tette. Végül felvette a telefont és tárcsázta a megfelelő szekció mellékét. Tudta, hogy társa a tervezők részlegét járja. Hamarosan meghallotta az ismerős hangot a vonal túlsó végében és közölte, hogy megérkezett.

A vékony cipősarkak koppanása itt is - ott is feltűnt, nyomában határozott utasítások és feszültségoldó poénok jártak, mindenütt, ahol a két hang – a cipők, és a mély női hang – elhaladt: lépcsőn le, lépcsőn fel, raktárban, varrodában, a próbababákkal teli tervezőszobában. A sudár nő mindenütt megállt egy időre, aláírt néhány papírt, ellenőrizte az anyagrendeléseket, kiegészítette, rábólintott pár új tervre. Végül a tervezőszobában akadt el, ahol az addig hóna alatt hordozott szerződéseket ledobta egy időre, hogy visszatérhessen a munka eredetileg legfontosabb, és számára máig legkedvesebb szakaszához. Hamarosan headsettel a fején, a csuklóján lévő gombostűpárnával akrobatizált egy próbababa előtt, hogy a legmegfelelőbb helyre igazítsa a fényes, drága, fekete selyemanyagot.

Közben olykor az órájára pillantott, társát várta. Ilyenkor, munka közben se látott, se hallott az összpontosítástól, csendesen osztotta néha utasításait, ahogy krétát, kapcsokat kért. Szerették munkatársai, mert nem felejtette el, honnan jött, és határozottsága ellenére képes volt kedves maradni, sosem parancsolgatott.

Legmélyebb koncentrációjából eszmélt telefonja csörrenésére.

- Na szia. Ideértél?

- Igen. Elhoztam a terveket, nagyon jók lettek, szerintem neked is tetszeni fognak. És van még valami: hivatalosak vagyunk ma este egy koncertre, tiszteletjegyet kaptunk - túrt a mappájába a vonal túloldalán lévő Sandrine, hogy előhúzza a jegyeket - A Depeche Mode lép fel, hogy segítsék a rákos tiniket. Mi öltöztetjük az énekest.

- Hűha! Jól hangzik. Jó ügyfél a menedzsment, öröm velük üzletelni. Na, várj csak, nézem, hogy egyáltalán ott tudok-e lenni – lépett az asztalra dobott irathalomhoz, hogy belelapozzon a határidőnaplójába. – Mi is van ma, szerda… i-igen. Úgy tűnik, véletlenül ma este nincs semmi. Mehetünk.

- Remélem nem 2 óra tömény unalom lesz! Utálom az ilyen kényszermegjelenéseket. Erről nem mesélt senki, amikor megálmodtuk ezt a céget! - panaszkodott mosolyogva Sandrine. Néhány helyre tényleg kellemetlen volt elmenni, mert egyszerűen unalmasak voltak a programok, de alapvetően szeretett új helyekre menni, egy újabb saját tervezésű ruhájában virítani, új embereket megismerni… élvezte az életét.

- Nem-nem! Ez tuti jó lesz. Én ismerem a zenéjüket, teljesen jó. Elég nagy tömeghisztéria várható, ahogy a bandát ismerem. Elég jó pasi az énekes. Na, meglátjuk. Hol vagy? Lejössz a tervezőbe, vagy szaladsz? Mikor kell megjelennünk? Kocsit küldenek, vagy mi intézzük? – jött bele a kérdezősködésbe Adéle. Tetszett neki ez az ötlet. Elég jól viselte a cég sikerével járó felhajtást, ritkán fordult elő, hogy valami protokollrendezvényen ne talált volna valami érdekes vagy fontos embert. Kapcsolatokat épített. Ez a buli meg kimondottan jót fog tenni a cég hírnevének is.

- Fent vagyok az irodában, de megyek hozzád akkor a tervekkel. Kocsit küldenek. Gondolom, az énekes nem jelezte, hogy esetleg új kollekcióból vigyünk neki ruhát, ugye? Elég macerás lenne, de ha ez a kívánsága megoldjuk.

- Nem szólt, nem kap semmit. Mégsem mehetünk a koncertre egy paksaméta tervvel. Különben majd intézkedik a stylistja. Na de gyere fel, majd megbeszéljük. Szia – bontotta a vonalat a tervezőlányból lett cégtulajdonos, és visszatért a selyem estélyi igazgatásához.

Sandrine visszatette a kagylót a helyére, majd felkapva a papírjait folytatta útját, hogy Adéle is megnézhesse őket.

Úgy döntöttek, a laza eleganciára szavaznak ma este – ez egy afféle rockkoncert, kényelmes legyen, de meg is kell jelenniük, ahogy illik. Adéle két tavalyi tervezését választották, kicsit egymáshoz öltözve. Egy-egy hasonló stílusú, áttetsző hátbetétes, fekete selyem tunikát viseltek ezüst rátétekkel, de a nadrágot Adéle-nél ez alkalommal vastag fekete harisnya helyettesítette, ami kiemelte hosszú, formás lábait, ugyanakkor franciásan kislányos, lapossarkú balerinacipőt vett fel hozzá, hogy ellensúlyozza a szabadon hagyott lábait. Már a ház előtt várta őket az autó, amikor átkopogott a szintén készülődő barátnőjéhez.

Sandrine ezt a tunikát egy fekete harisnyával és egy vászon fekete rövidnadrággal egészítette ki, amihez egy egyedi tervezésű vastag selyemszalaggal díszített szintén fekete bokacsizmát húzott. Szerette a feketét, elegáns szín volt, talán még passzolt is a Mode zenéjéhez. Ismerte hírből a zenekart, hazájukban Franciaországban vagy szerették őket, vagy nem. Maga a név is francia volt, rohanó/siető divatot jelentett. Sok francia egyenesen sértőnek találta, hogy egy angol banda francia nevet választott magának, amit ki se tudnak helyesen ejteni. Ugyanis franciául nem "depes"-nek hangzik a szó, hanem "dépés"-nek ejtik, a "dépęcher" szó után, ami "dépésé" - ként ejtenek. A „mode” szóban nem az ó-n van a hangsúly, a szót röviden ejtik, az "e" nem is hangzik, mert néma. Ennek ellenére tetemes mennyiségű rajongó volt fellelhető az országban, az egyetemen is akadt bőven. Egyfajta divat volt ez is, de a zenei divat nem érdekelte Sandrine-t, ezért nem is foglalkozott vele soha mélyrehatóbban. Kopogtatás zökkentette ki a gondolataiból, tudta, indulniuk kell. Felkapta elegáns, női táskáját, beledobta a kulcsait, és már húzta is be maga után az ajtót, hogy az odalent várakozó kocsiba üljenek Adéle-lel és eljussanak a limitált létszámot befogadó arénába.

Nagy előnye volt a tiszteletjeggyel való koncertezésnek, hogy nem kellett sorban állni. Adéle emlékezett még tinikora koncertjeire – nem volt olyan régen – ahogy órákig kellett várakozni, törni az utat, rohanni… mint az életben is amúgy, mosolyodott el a sötétszőke lány, ahogy egy biztonsági a helyükre vezette őket. A Royal Albert Hall előtt már nem sokan voltak, pár, a bejutásban reménykedő rajongó csupán, akiknek jegyük volt, már benn várták a koncertet. A két lánynak azonban kijelölt helye volt, nem kellett korán érkezniük, a protokollvacsora csak a buli után volt. Egy magasabban fekvő helyet kaptak, kiváló rálátással a színpadra, és a közönség nagy részére is. Elég vegyes társaság volt: üzletemberektől az elvetemültebb egyszerű rajongóig. Sandrine-nal csaknem tátott szájjal álmélkodtak az épület csodálatos szerkezetén. Az ilyen szintű pompa még mindig szokatlan volt a két messziről jött lánynak.

Martin az utolsó simításokat végezte sminkjén. Eligazította a szemkontúrt, felállt, meghúzkodva magán a ruhát, egy utolsó pillantás a tükörbe, és indult is a színpad felé. Kis bizsergető izgalmat érzett. Egyedi, ünnepi alkalom a mai, még ha kicsit fáradtak is már a turné végéhez közeledve, erre a szenzációnak szánt estére erről mind megfeledkeztek. Itt még sosem játszottak, ez érdekes lesz… és a közönség… tuti eszüket vesztik a kis meglepetéstől, amire készültek. Aztán meg… ma este kalandozni készült. Éhes volt. Nem jött ugyan gyakran, de szeretett Londonban lenni, otthon-érzés volt. Ma este, itthon, valami klubban hátha talál alkalmas személyt egy kis könnyed szórakozásra. Felmosolygott. Van, ami nem múlik a korral… ha nem is gyakran, de még mindig simán elgyengült a nőktől. Ma éjjel keres valakit, határozta el, majd felvéve gitárját csatlakozott a színpad bejáratánál várakozó tagokhoz.

Dave gyermeki izgalommal kukucskált ki a közönségre. Mindig felvillanyozta, hogyha a szülőhazájában léptek fel. Sugárzó mosolya a többieket érte, ahogy az érkező Martin és csapattársai felé fordult - Teltház - jelentette ki a nyilvánvalót, majd újfent kikukucskált. Akárcsak a startkapu nyitására váró nemes angol telivér, Dave-nek is remegtek az izmai. Várta a rajtot, a kezdést, amikor kiléphet a színpadra és a vérében száguldozik az adrenalin, ahogy feltüzeli a közönséget és a közönség feltüzeli őt.

Adéle-re hamar ráragadt a koncertizgalom. A gyönyörű csarnokban kihunytak a fények, a közönség felmorajlott – ijesztő erő volt ez, amely nem engedte kívül maradni az embert. Már az első taktusok megragadták a lányt, és VIP-jegy ide vagy oda, amikor a szomszédos szektorban majdnem mindenki felállva kezdett bulizni, egy játékos pillantással Sandrine-ra nézve megindult a bulizók felé.

Sandrine visszamosolygott és követte. Hiába, még fiatal volt a vérük, és jól esett kiszakadni az állandóan rohanós, tervezős, sok melós üzletkötő nő szerepéből. Felállva az ülő részleg korlátjáig mentek a színpad felé, hogy minél közelebb lehessenek, és részt vegyenek a buliban. Elkezdődött az intro, odalent a rajongók sikongtak és nyújtózkodtak, ugyan a banda még sehol sem volt. A fények kihunytak, csak a színpad erős és színes lámpái világítottak a sötétben. Sandrine-t megragadta a látvány, grafikus agyában máris egy rajz kezdett körvonalazódni. Gyorsan előkotorta a mobilját és lekapta a fényhatásokat. Nem lesz 100%-os a végeredmény, ezt tudta, de használható képet fog kapni. Nem véletlen ruházott be a drága készülékre, - azon kívül, hogy presztízskérdés volt a szakmájában - a legfőbb szempont a kamera felbontása volt, azon kívül, hogy elektronikus határidőnaplóként is funkcionált. Mozgolódást látott a színpad sarkában. A bandatagok színpadra léptek.

Adéle átengedte magát a hatásoknak, ma éjjelre, úgy döntött, kilép a mókuskerékből – amit pedig imádott. Ahogy ez a gondolat átsuhant az agyán, fel kellett nevetnie: mintha csak a gondolatait látta volna, a kivetítő gömbjén egy örökké menetelő, céljához soha el nem érő alak tűnt fel. Ugyan – a mellettük bulizókkal szemben - nem tudta a szöveget, mégis azonnal teljesen elkapta a hangulat. A közönség iszonyú hangerőt produkált, ahogy a zenekari tagok egyenként a színpadra értek, a szőke gitárosnál az ováció fokozódott, míg a sötét hajú énekes színpadra lépésekor a tetőfokára hágott. Adéle megrökönyödve fagyott le egy pillanatra: még ilyen távolságból is szinte fellökte a frontemberből áradó féktelen energia. Szexuális energia, ami azt illeti. Ilyen élménye még sosem volt: ilyen körülmények között, ilyen messziről megkívánta a férfit.

Sandrine Adéle füléhez hajolt - Őt öltöztetjük? - mutatott a frontember irányába.

- Igen. De pillanatnyilag jobb szeretném vetkőztetni – küldött egy mocskos mosolyt Adéle társa felé.

- Hát igen... - értett egyet társnője. Ennek kapcsán belegondolva, régen nem volt férfivel, pedig akadt jelentkező. Csinos, jó alakú, vékony, magas, francia és sikeres volt. De első a munka, amit imádott. Szerencsésen választott, szerette ezt csinálni, valami újat alkotni, amit elismernek és szeretnek az emberek. De ha az élvonalban akartak maradni, akkor dolgozniuk kellett, méghozzá sokat és egy párkapcsolat csak akadályozó tényező lett volna. Most fiatalok, ha arra kerül a sor, hogy családot akarnak alapítani, akkor már nyugodtan lazíthatnak egy kicsit a gyeplőn, hisz lesz annyi tartaléka a cégnek, hogy ezt megengedhessék maguknak. De még csak most jöttek ki Angliába, lassan kijön az új kollekció és jöhet a terjeszkedés. Vicces, hogy Angliába jöttek, hogy tanuljanak tovább, de helyette megalapították ezt a céget: a Modestic-et. Új, friss stílusukkal sikeresen betörtek a piacra és száguldottak felfelé. Itt állt két 27 éves nő a siker kapujában - ebbe belegondolni is szédítő volt. Kinek hiányzik ilyenkor egy pasi?

Adéle hamarosan teljesen beindulva tombolt. A színpadon ingerlően mozgott az a szívdöglesztő férfi, akinek kisugárzása szinte körülölelte a lányt, bekúszva ruhái alá, elkapva legmélyebb belsejét, és kemény kézzel szorítva emelte egyre magasabbra. Kicsit mosolygott is magán: a sikeres üzletvezető szingli meglát egy formásabb pasit, és elveszti az eszét?! Nevetett volna, mégsem tudta magát megrendszabályozni. Aztán a fullasztó pörgés után pár lassabb dal következett, gyönyörű, vonós kísérettel. Ezúttal a szőke gitáros énekelt, szinte földöntúlinak tűnt a hangja. Adéle nem értette, miért morajlik fel a tömeg egyszerre, és miért villan még az eddiginél is több vaku a zongorista felé, amikor ő épp egészen meghatódott a játszott dal gyönyörű szövegén. A saját gondolatait hallotta a Valakiről, akivel megoszthatja az életét behódolás nélkül. Elkapta, megszorította Sandrine kezét, akinek az arcán valami hasonlót látott átsuhanni. Ránevetett. Érezte, ez egy újabb örök élmény, amit vele él át, és istenem! Ki tudja hányadik immár? Hiszen az egészet együtt csinálták végig – osztoztak a párizsi egyetemisták csóró mindennapjaiban ugyanúgy, mint a nagy lehetőségben, és mára a kiharcolt siker gyümölcseiben is.

Sandrine nem ismerte azt a barna hajú férfit, aki a színpadra lépett, de mások láthatóan igen. A Royal Albert Hall egy emberként hördült fel. Fütyültek, nyújtózkodtak az emberek és Sandrine még a helyéről is tisztán hallotta, ahogy „Alan!”-t ordítanak. A szőke férfi felkonferálta társát, ebből a lány arra következtetett, hogy 16 évig nem voltak közös színpadon. 16 év hosszú idő. Ha előtte tag volt, akkor érthető a rajongók viselkedése. Sandrine-t is elkapta a koncert hangulata és észre sem vette, hogy repül az idő. A számok röpültek, odalent a rajongók őrjöngtek, ők idefönt mozogtak és együtt lengedeztek a többiekkel. Tették, amit az énekes diktált. Végül a frontember - akinek Sandrine a nevét sem tudta - utoljára elköszönt és a tagok véglegesen levonultak a színpadról. A két lány a koncert vége iránt érzett csalódottságukban egymásra néztek, majd visszamentek a helyükre, hogy összeszedjék az esetlegesen otthagyott cuccaikat. Még hátra volt egy vacsora.

- Te én teljesen kész lettem! Ez valami hihetetlen jó volt! Eddigi pályafutásunk legjobb protokoll-bulija. Hanem a vacsin ne maradjunk sokáig, oké? Mert ha netán kijön az énekes, én nyílt színen rávetődök, és az nem tenne jót, azt hiszem. Azért egy pezsgő lecsúszik, szeretem a Dom Perignont – kapaszkodott Sandrine-be a teljesen felszabadult lány.

Sandrine felnevetett - Osztozom a véleményeden! - kacsintott barátnőjére - Dobjunk be egy pezsgőt és lépjünk le! Ránk fér egy kis szórakozás.

Néhány partifalat és pezsgő elfogyasztása – Adéle ezeknek úgy örült még mindig, mint az első alkalommal, imádta a luxusételeket – és pár fontosabb ember megismerése, névjegycserék után a két lány elégedetten kacarászva vágta magát a Royal Albert Hall előtt várakozó számtalan taxi egyikébe. Kint rengeteg ember volt még mindig, a közönség soraiban már a koncert alatt különös izgalmat váltott ki valami – amennyire értették, valami régi zenekari tag állt ma este meglepetésszerűen újra színpadon. A taxissal az egyik kedvenc helyükre vitették magukat – elegáns volt, diszkrét, de nem túl felkapott, igazából a feltörekvő értelmiségi és művészvilág éjszakai klubja volt ez.

Sandrine is ismerte és szerette a helyet, egy párszor ellátogatott ide. Többször megfogadta, hogy többször jön, de.... Most azonban egy-egy adag alkoholos koktéllal a kezükben ültek le egy szabad asztalhoz, hogy megosszák egymással élményeiket a koncertről. Felszabadultan beszélgettek és nevettek, poénkodtak az énekes levetkőztetésén, elvégre így is értelmezhető volt a munkájuk: vetkőztetnek, hogy öltöztethessenek.

Martin zuhany után, felfrissülve mosolygott ide is, oda is. Szívből utálta ezeket a hivatalos koncert utáni bájcsevejes pofaviziteket. De hát ezt most nagyon nem lehetett ellógni, nagy dolog történt ma este, a bejutott újságírók csak úgy hemzsegtek, és végeláthatatlanok voltak a kérdéseik. Szerencsére ez mégsem egy sajtótájékoztató volt, letudhatta az egész Alan-históriát pár szóval. Végül a legtöbb újságíró Alant szállta meg, és persze szokás szerint Dave-et. Martin tűrte még a hangulatot, szórakozottan dobálta magába az ételt, pezsgőzött. Leste az alkalmat, amikor leléphet. Tűkön ült.

Dave gyorsan leszerelte az újságírókat. Természetesen sokszor elhangzott a kérdés, hogy Alan ismét csatlakozik-e a zenekarhoz, de a válasz határozott nem volt. Túl sok év telt már el. Al is és a banda is megtalálta már a helyét a világban, boldogulnak egymás nélkül. Gyorsan kereket oldott a kérdések elől és Martin mellett bukkant fel. Nem kellett mondania semmit se, csak enyhén biccentett a fejével, a szöszi értette. Hamarosan már egy fekete taxiba bújtak be.

Martin szabad kezet adott a taxisnak, azt kérte, vigye egy kellemes, de nem túl felkapott helyre, ahol észrevétlenek maradhatnak. A taxis kis gondolkodás után bólintott. A szőkeség hátradőlve merengett az ablakon kifelé, nem beszéltek, az énekes épp a telefonján babrált. „Alighanem Jent szereli le – a fene tudja miért, épp hozhatta volna” – gondolta Mart, de nem kerített nagy feneket a dolognak. Tulajdonképp nem volt szép tőlük, hogy leléptek a buli közepén, ráadásul hátrahagyva Andyt és az est ünnepeltjét. De nagyon nem volt kedve még százszor ugyanazzal a mosollyal ugyanazokra a kérdésekre ugyanazt válaszolni – belefájdult a feje. Belemosolygott az elsuhanó fényekbe: jobb programot eszelt ki mára.

Dave elrakta a telefonját, majd, mint egy gyerek, csak bámult ki az ablakon az éjszakai várost figyelve. A fiatalkorán mélázott, hogy mennyire örültek neki, mekkora szó volt, hogy feljutottak Londonba, azt hitték, hogy leigázták ezzel a világot... de azóta sokkal messzebbre eljutottak már. Milliószor történhetett volna másképp, de mégis így történt. Csak az ugrasztotta ki a gondolataiból, hogy az autó megállt és Martin már szállt is ki belőle. Felismerte már szőke társa viselkedését, ismerte nála a vadászat jegyeit, hogy tudja: most is cserkészni fog. Elmosolyodott. Szerette nézni, ahogy Mart előtérbe lép és kibújik belőle az éhes ragadozó énje. Tudja, milyen. Tapasztalta.

Martin már kívülről felmérte, hogy a taxis ügyesen választott – vastag borravalóval jutalmazta érte, majd Dave-et be sem várva, már indult is befelé. A klub nem volt az a kimondott sztár-klub, hála az égnek. Körülpillantott. Pult, koktélbár, kisebb-nagyobb asztalok az ablakoknál, diszkrét boxok a falak mentén, emelet hangulatvilágítással. Felmérte a terepet: nincsenek túl sokan, elvont fejű egyetemisták, idősebb férfiak, jólöltözött, ám érdektelen szinglik... nem valami fényes. Ekkor azonban gurgulázó nevetésre figyelt fel. A hang irányába fordult. „Kezd érdekessé válni a helyzet”. Két huszonéves lány ült az egyik boxban, mindketten hátravetett fejjel nevettek. A szőke felcsillanó szemmel indult a lányokhoz legközelebb eső boksz felé.