Nouvelles robes - 4. fejezet

Puha, meleg, kellemes közegben ébredt. A selymes bőrű mellkas illatát szuszogta be az éjjel. A tökéletes szeretkezés elégedettsége könnyed fátyollal takarta tudatát, stresszes mindennapjaiban ritkán aludt ilyen üdítően frisset. Lassan nyitotta ki a szemét, hosszú pillái álmosan simították végig a fekhelyéül szolgáló bőrt, kicsit még óvatosan befordította fejét a vállzugba, hogy mélyebben belélegezhesse a bódító illatot, majd lassan, vigyázva felemelte fejét. A férfi kicsit oldalra bukott fejjel még mélyen aludt. Adéle, karját átemelve az őt ölelő karon finoman felkönyökölt, hogy jobban láthassa az álmaiban utazót. Kis, hitetlen mosollyal nézte Dave-et. Gyönyörűnek, fenségesnek találta, ugyanakkor az álom öntudatlansága sajátos esendőséget kölcsönzött az arcnak. „Mennyi sors van az arcára írva…” – gondolta. Lassan felemelte a kezét, szinte hívogatták a beszédes ráncok, de nem akarta felébreszteni párját, így inkább csak a sötét tincseket érintette meg kicsit, nagyon puhán. Dave egy hangosabbat szusszantott az érintés hatására, karja szorosabban húztam agához a vékony testet. A lány, mint kit rajtakaptak, húzta vissza kezét, és törleszkedő macskaként kucorodott a tetovált mellkashoz. Behunyt szemmel élvezte még ezt a tökélyt. Dorombolni lett volna kedve.
Idővel Dave álma egyre felszínesebbé vált, eloszlott, ahogy lassan ébredezett és hamarosan pislogva tért vissza a valóságba. Felsóhajtott, oldalra nézett és elmosolyodott.
- Jó reggelt - dörmögte, ahogy arcát az illatos tincsekbe fúrta.
- Bonjour, monsieur. – duruzsolta a lány még mélyebbre fúrva arcát a férfi vállgödrébe. – Hogy aludtál?
- Nagyon jól. És te? - mosolyodott el Dave.
- Mint a tej. Azt hiszem, valaki lefárasztott az éjjel. – könyökölt fel ismét a lány, játékosan megborzolva a sötét tincseket.
- Nocsak, mivel? - nevetett a férfi.
- Valami lökött angollal kellett krikettezni…
Dave felkacagott, ahogy a hátára fordult és csak nevetett.
- Na mi van, angol, tetszik a humorom? – kuncogott Adéle, majd hirtelen felülve átemelte lábát a nevetéstől rázkódó férfin, és lovaglóülésben az ölébe csüccsent. – Há! Győztem, leigáztalak! Most nevess. – vigyorgott játékosan Dave-re, ahogy győzelmét felemelt karokkal ünnepelte.
- Még mit nem! - kiáltott fel a férfi és egy erősebb mozdulattal ismét maga alá gyűrte Adéle-t - Add fel francia! - nevetett újfent.
A lány visítva nevetett. – Te erőszakos dög, hát így bánik egy úriember egy finom, francia hölggyel? Megállj, most veszélyben vagy! – nevetett fel, azzal kiszabadította lazán fogott csuklóit Dave kezeiből, és alattomosan csiklandozni kezdte a férfi oldalát.
Dave legurult a nőről, majd fel is pattant a matracról és játékosan leszaladt az alsó szintre, hogy megnyugodván engedjen a gyomra hívásának, és a konyha felé vegye az irányt.
- Jellemző… ti britek mindig a könnyebb utat választjátok. – tódította a hirtelen otthagyott Adéle, azzal a vékony takarót maga köré tekerve királynői mozgással lesétált a lépcsőn, mosolyogva figyelve a kissé a látványra bambult énekest.
- És, mit szeretnél reggelizni, hercegnőm? - kérdezte még mindig mosolyogva.
- Hát… így végignézve rajtad… lennének ötleteim. – kacsintott a meztelenül tevékenykedő férfira Adéle. - De maradjunk a pirítósnál.
Dave bólintott csupán, majd neki is állt a reggeli összedobásának.

Sandrine a lakásában ült immár hálóruhában az ágyon és a laptopján nézett pár ruhatervet át azonban a gondolatai messze jártak a munkájától. Az a bizonyos séta járt a fejében, amit a szőke férfi társaságában tett. El kellett mosolyodnia a gondolatra. Kedvesnek találta őt, sőt néhány helyzetben kifejezetten aranyosnak... amikor nevet például... Bosszankodva megrázta a fejét. "Nem vagy már tizenkét éves", korholta magát és visszahajolt a gépéhez.

A szőke férfi fázósan húzta össze magán a kabátot. Nem volt pedig már hideg, sőt, érezhetően közelgett a tavasz. Inkább csak amolyan fáradtság-fázás volt ez. Hát vége ennek is. Nagyot sóhajtott, ahogy együtt mozgott a kijárat felé a Heathrow-ra érkező utasokkal. A dupla düsseldorfi turnézáró koncertek után innen, Londonból volt átszállása Santa Barbara felé. Nem kért most magángépet, napszemüvege mögé rejtőzve észrevétlen maradhatott így is, elvégre egyszerű hétköznap délelőtt volt, a rajongók a turné végeztével már visszavonultak mindennapi életükbe, eltűntek az útjukat kísérő, strázsáló feketeruhások a repterekről is. Martin örült a megnyugtató névtelenségnek. Szabadon lézenghetett a reptér várójában. Felnézett a kijelzőre. Még két óra. Aztán nagyon sok a gépen… nagyon nem volt kedve hozzá. Hazamenni sem igazán, legfeljebb a bejárónő várta. „Mi lenne ha…” – villant agyába egy hosszas gondolatfolyam kezdete, és a végén egy név: „Sandrine…” Azzal el is indult visszaváltani a jegyét. A taxihoz menet már le is foglalt egy kellemes szobát a belvárosban.

Sandrine sietősen kapkodta hosszú lábait az utcán a cég felé tartva. Textil, fekete - fehér kockás tavaszi két soros kabátja pont eltakarta a szoknyáját, így olyan volt, mintha csak a kabát és a fekete harisnya valamint Adéle által tervezett mélyvörös bokacsizmája lenne rajta. Kapkodva tekintett körül az úttesten és sietett át rajta. Elaludt, késésben volt és most kapott hívás alapján gond volt pár arculattervével is. Utálta az ilyen reggeleket.

Martin első napját Londonban, és a másnap reggelt ágyban töltötte. Aludt egy nagyot, heverészett, a szobába hozatta az ételt, pihent, igazán pihent. Eszébe jutott néha a francia lány, aki nagyjából a legfőbb oka volt, hogy úgy döntött, nem utazik rögtön haza. „Atyaég, az is milyen este volt…” – mosolyodott el magán. Újra és újra meglepődött magán, hogy még mindig képes volt néha ilyen őrült akciókra, mint az a kis játék Dave-vel. Azt azért sajnálta, hogy nem jött össze a lányokkal, szívesen látta volna őket, főleg Sandrine-t, akivel egész értelmeset sikerült beszélgetniük hazafelé. Érdekes lány. És hát… nőnek sem utolsó, vigyorodott el magéban, ahogy felidézte alakját.

Sandrine befutott az épületbe és egyenesen az irodájába ment, ahol a vonalas telefon már megállás nélkül csörgött. Mondott egy kapkodós "Bonjour"-t Adéle-nek, aki már egy kisebb papírhegy mögött ült, vállával tartva a kagylót a füléhez, majd ő is felvette a saját telefonját és már hadart is franciául a megrendelőnek. A divatszakmában sajnos nem úgy mentek a dolgok, hogy digitálisan átküldték a képeket.
Adéle új kollekcióját bemutató modelleket ábrázoló képekkel bűvészkedett, mindezt nagy képként ki kellett nyomtatni és feladni, hogy a francia cég vezetősége, akivel szerződést készültek kötni megkaphassa és dönthessenek. A képek valahogy elkeveredtek és most újra kellett tárgyalni mindent, minden csúszott, a határidő szűkös és mire az újraküldött épek megérkeznek…. alig háromnegyed óra alatt sikerült mindent elsimítani, új időpontot kitűzni, amin egyik cég sem bukik túl nagyot. Mindezt tudatta Adéle-lal is, majd vette is vissza kabátját, hogy rohanjon a szerkesztőkhöz, hogy újra rendelhesse a képeket. Visszafelé még beugrott egy galériába, ahová le akartak szervezni egy hasonló képekből álló bemutatót, hogy növeljék a hírüket, és új megrendelőket találjanak. Végül kilépvén a hatalmas belmagasságú teremnek helyet adó épületből úgy döntött ráfér egy kis pihenés, vesz magának valami édességet és elmegy egy közeli parkba sétálni egyet, hogy kipihenje a reggel fáradalmait.
A szőke férfi ráérősen lófrált a park fái között. A lombok kicsit lefogták a közlekedés zaját, így dél körül kezdtek szállingózni a környező irodaházakból az ebédjüket a parkban elkölteni kívánók, kávéfőzőlányoktól a menedzserekig. Az embereket megihlette az első tavaszi napok hangulata, az idő derűs, kellemes volt, Mart is nyitott dzsekiben kószált, amikor a nem sokkal előtte lépdelő hosszú lábakra felfigyelt. Kedvtelve járatta végig tekintetét a piros csizmáktól fel egészen a lófarokba fogott, a napon csillogó barna hajig. Pillanatra megállt. Ismerős alak volt. A nő ekkor oldalra fordult, hogy előkapja mobilját. Ekkor vált biztossá, amiben eddig csak gyanakodott. Martin szája széles mosolyra húzódott… hát így kell ezt csinálni. Tudta, hogy errefelé kell kóvályogni, tudta, hogy összefutnak. Óvatosan gyorsította meg lépteit, hogy utolérje a lányt, majd, amikor az végre zsebre tette telefonját, szó nélkül mellé lépett.
Sandrine oldalra nézett a mozgásra. Meglepetésében megállt.
- Martin? - érkezett a kérdése.
- Úgy tűnik. Üdv!
Sandrine üdvözlésre nyújtotta a kezét, de közben kérdezett
- Mit csinálsz itt? Azt hittem, hogy már hazamentél.
- Nem volt sürgős dolgom, gondoltam maradok pár napot. Tudod, innen van csatlakozásom haza. – csókolt kezet mintegy mellékesen a szőkeség. – Reméltem, sikerül összefutnunk.
- Csakugyan? És miért? - nézett a férfire kíváncsian, elrejtvén az ingert, amit a szőkeség ajkainak érintésre kiváltott belőle. Miután Martin elengedte a kezét, kicsit zavarodottan és önkénytelenül nyúlt kézfejének bőréhez.
- Jót beszélgettünk a legutóbb, nem? Persze miután komplett hülyét csináltam magamból, de ezt hagyjuk. – kacsintott Martin. – Mi járatban itt a parkban? Van egy kis időd?
- Igen, elég húzós volt a reggel, úgy döntöttem, megjutalmazom magam egy kis lazítással - sóhajtott fel, majd minden ok nélkül halványan elmosolyodott, ahogy a zöld szemekbe pillantott.
- Ebéd? Volna kedved?
- Hmmm... csábító ajánlat - felelte a nő, majd az elegáns órára nézett, amit mindenkivel ellentétben a jobb karján hordott. Lazára volt állítva a gyönyörűen kidolgozott fémből készült "szíjja", így szabadon mozgott az óra a vékony alkaron - És bele is fér az időmbe, feltéve, ha nem megyünk nagyon messze.
- De nem ám. Ismerek egy tüneményes helyet itt a nem messze, ha még megvan… – nyújtotta a karját Mart, majd egy közeli kis étteremhez vezette Sandrine-t. Amikor azonban a lány befelé indult volna, finoman visszahúzta. – Van elviteles is. Kiülünk a parkban a tóhoz, van kedved?
- Zseni vagy! - nevetett fel a nő. Hamarosan zsákmányukkal tartottak a park felé vidáman csevegve mindenről, ami az eszükbe jutott. Sandrine egészen belejött a kommunikációba és csak cseverészett, miközben gesztikulálva illusztrálta mondandóját.
Martin épp a lány valamelyik lökött sztoriján derülve nyitotta ki a rozét, amihez még poharakat is kaptak az étteremben. Egy padon ültek a kis mesterséges tó mellett, a parkban egyre kevesebb ebédszünetes, és egyre több babakocsit járt-kelt, ahogy a nap előrehaladt. A komolyabb témák mellett rengeteget nevettek. A könnyű bortól csillogó szemű lány csodásan szép volt, ahogy keresztbe vetett lábakkal, hátradőlve napoztatta arcát, miközben a férfi beszédét hallgatta.
Sandrine teljesen feloldódott, amire rásegített az édes bor is. Azért egy üzenetet küldött Adéle-nek, hogy ne várja vissza, de ha nagy baj van, hívja fel. A telefon néma maradt és ezt a barnahajú lány nem bánta. Mézszínű tekintetében megcsillant az aranysárga, lassan az útja végét kezdő Nap fénye, ahogy a kék, bárányfelhős égre nézett.
Ahogy beszélgettek, valahogy egyre gyakoribbak lettek a „véletlen” kis érintések, Martin pedig egyre szabadabban hagyta tekintetét végigjárni a lányon. Nagyon tetszett neki, ingerelte, de a múltkori után a világért sem kezdeményezett volna, nem akarta elrontani a hangulatot.
- Nem sétálunk? Jól esne egy kis mozgás. – „Meg ahogy hozzámérsz, az is jól esne” – gondolta, de ezt nem osztotta meg a nővel.
- Egyre jobban kedvelem az ötleteidet - nézett rá huncutul Sandrine - Ki tudja, a végén bebizonyosodik, hogy nemcsak a dalszövegeid jók? - nevetett, majd fel is pattant és légies könnyedséggel forgott körbe a nap sugaraiban, majd ismét nevetett - Ah, nem szabad alkoholt innom. Sosem bírtam - mosolygott a tavon úszkáló hófehér hattyúkat figyelve.
- Nekem tetszik, amit kihoz belőled. Bár… a múltkor is ittál, akkor egész másképp reagáltál. Vagy én viselkedtem most megfelelően, mademoiselle? – simított végig a selymes karon, hogy magáéba öltse azt, majd megindultak a parkból kifelé.
- Ha a felszedésem a téma, viselkedést válthatok - kacsintott a férfire. Vicces hangnemben beszélt, de figyelmeztetésnek szánta. Utálta, hogy az alkata és a nemzetisége miatt, minden férfi egzotikus húsként tekintett rá.
- Ugyan. A múltkori után én ugyan ki nem kezdek veled. Eszemben sincs kockáztatni az életem. – vigyorgott a férfi, humorral oldva fel a lányban ismét felágaskodni látszó ellenállást. – Egyszerűen csak édesen viselkedsz ma este.
- Uh, még magamon is meglepődök - felelte mosolyogva, miközben elindultak arra, amerre a lábuk vitte.
Kiandalogtak a parkból, aztán csak úgy, cél nélkül kószáltak az utcákon, kerülve azért a forgalmas helyeket, ahol alig hallották egymást. Martin a basildoni időkről mesélt, amikor még nagy szám volt feljönni Londonba, közben ide-oda mutatott, ha a város egy-egy épületéhez valami emlék fűzte. Csendesen rájuk esteledett, már a lámpák fényében mentek egymás mellett.
Sandrine cserébe franciaországi életétről mesélt, az egyetemről és ahogy a cég ötlete megszületett. Elmesélte, ahogy Adéle elé állt és olyan szenvedéllyel adta elő az ötletét, mintha már akkor ott állt volna egy sikeres cég élén és nem a Sorbonne kollégiumának egyik szűk szobájában. Közölte vele, hogy szüksége van rá, mert jó grafikus lesz belőle, ő ezt előre látja és ketten együtt sokra vihetnék. Nem tudott nemet mondani. Gyűjtögették a pénzt, dédelgették a törékeny tervüket, amit két huszonéves, a világról mit sem tudó egyetemista akart véghez vinni. Az utat Londonba, a kezdeti nehézségeket, az első sikereket, a buktatókat, az emberek ártó szándékát, a nélkülözést, hogy volt, hogy egy ágyban aludtak, mert nem volt pénzük több helységes albérletet bérelni. Nem volt pénzük, ételük, még repjegyre se futotta volna, hogy hazamenjenek, csak a cég volt immár bejegyeztetve, ez volt az össz vagyonuk, illetve fejenként egy - egy bőröndnyi ruha. De végül a közös ötleteik, Adéle tervei és Sandrine arculatdesingja és ügyessége meghozta a gyümölcsét.
Martin kedvtelve nézte a lányt, aki láthatóan elmerült az emlékekben. Ő is messziről küzdötte előre magát, de ennél azért lényegesen könnyebb dolguk volt. Neki ott volt a munkája még az elején, Vince kijárta a koncert-lehetőségeket, Millerrel meg egyszerűen isteni szerencséjük volt. Ezt a harcot nem ismerte. Nekik könnyen, hirtelen, szédítően jött a hírnév, és hát összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint a lányok életében; hihetetlen tisztelet ébredt benne irántuk. Valamit tenni akart, hogy kimutassa ezt a hirtelen támadt melegséget. De csak annyit mert lépni, hogy pillanatra megállva kezébe fogta a kicsiny kezet, és nagyon puhán megcsókolta azt.
Sandrine egészen elgyengült ettől a puha csóktól. Nem gondolkodott, csak cselekedett, ahogy vékony ujjait végigfutatta az arc bőrén, alig érintve azt, majd közel hajolva egy finom csókot nyomott az ajkakra. Majd, mint aki megijedt a tettétől, zavartan lépett hátrébb. Mit művel?
A férfi azonban nem tett semmilyen reakciót. Csak állt ott, ugyanabban a testhelyzetben, ahogy eddig, várakozón. Áttetsző zöld, forró szemeit a lányra függesztette, egyetlen üzenettel tekintetében: „Te döntesz. Rajtam nem múlik”.
A nő belepillantott ezekbe a szemekbe és érezte, hogy elveszett. Lassan hajolt vissza a szőkeséghez, hogy ismét csókolhassa. Nem érdekelte, hogy ez hova vezet. Karcsú alakja a másikénak préselődött, ahogy az ajkaik találkoztak.
Martin megborzongott egyre követelőzőbbé váló csókjaiktól, de a folytatás mikéntjét továbbra sem akarta kezébe venni. Hagyta, hagy tegye vele a nő, amit akar. Gyomra persze már remegett a vágytól.
Pár éhes csók után Sandrine tudta, hogy többet akar. Elszakadván a férfitől pillantott meg egy félreeső kis zugot egy boltíves kapualj képében. Martinra mosolygott és már húzta is befelé a kiszemelt helyre, hogy aztán ismét ízlelhesse őt.
„Hoppá!” Martin elnyomott egy óriási vigyort a lány akcióját látva, de már csókolta is vadul. Felbátorodva Sandrine jelzésein, keze is életre kelt, és farkaséhséggel markolta a lányt, ahol érte, miközben telt ajkaival falánkul tépte a másikét. Ágyéka egyetlen pillanat alatt felforrt, sejtjei könyörögtek a lány érintéséért.
Sandrine nem habozott sokat, fürge kezei hamar oldották az övet, lazították a nadrágot és egyikőjük már fogást is gyakorolt a pompás tagra, miközben egy pillanatra se engedte volna el az éhes ajkakat. Minden vágya az volt, hogy azt a kitapintott, igencsak kemény testrészt önmagában tudhassa.
Martin torokhangon belenyögött a csókba. Hűvös ujjak kulcsolódtak forrón meredő tagjára, kint a nyílt utcán, aminek tudatától fejébe dupla adag vér tódult elködösítve elméjét. Megragadta a lányt, hogy beforduljon vele a fal felé, háttal az utcának, majd hátulról felgyűrve a rövid szoknyát kezei végigszáguldottak a kerek popsin, hogy hátulról markoljon bele a nedvesedő forróságba. A lány nem tudott elfojtani egy nyögést, keze a kovácsoltvas kapuba kapaszkodott. Másnap biztos olcsó kurvának fogja érezni magát, de most ez érdekelte a legkevésbé. Mart elkapta Sandrine kezét a farkáról, hogy aztán a hosszú combot felhúzza magára csípőmagasságba, majd a félrehúzott bugyi anyaga mentén egyetlen mély mozdulattal teljes hosszában a lányba merüljön.
A nő feje a rácsokon koppant halkan, ahogy hátraejtette, felfedve hosszú nyakát, miközben kiszakadt belőle egy sóhaj. Eszméletlenül jó érzés volt, ahogy az előtte álló teljesen kitöltötte!
- Tetszik? Mondd, mit érzel… - hörgött mocskosan a férfi a nyak fölé hajolva.
A mélybarna szemek visszataláltak a sötétzöldekhez - Téged... - felelte, majd hangja ismét egy vágyterhes sóhajba fulladt, ahogy Mart lökött egyet rajta. És újabbat, és újabbat… Teljesen megvadult a nőtől, egyre nagyobb erővel mozgatta tagját a nőben, aki eddigi hűvösségének nyomait sem mutatva hátraejtett fejjel lihegett. A szőkeség, érezve orgazmusának közeledtét, alattomosan becsúsztatta kezét kettejük közé, és a már így is lüktető csiklót kezdte dörgölni. – Élvezz… nekem… most!
Nem kellett sok, hogy Sandrine a saját alsóajkába harapva nyögjön erőteljesen, ahogy a kettős élvezet elérte a csúcspontját, miközben Martin nyakának érzékeny bőrét ajándékozta meg pár vörös csíkkal. A férfi, próbálva visszafogni hangját Sandrine nyakához szorította ordításra nyílt ajkait, a csaknem áttetsző bőrfelületbe nyögve orgazmusát, ahogy görcsös csípőránduléssal a nőbe élvezett, aki immár csak a levegőt nyelve hagyta, miközben egyik kezének ujjai eltűntek a göndör tincsekben. El volt varázsolva.
Martin lassan visszanyerve önuralmát leemelte csípőjéről a rákulcsolt combot, amitől egy újabb remegtető mozdulattal kicsusszant a lányból. szórakozottan simogatta még a lucskos ágyékot, míg másik kezével Sandrine fejét emelte fel, hogy egymás arcába nézve zihálhassanak. A lány nem szólt, még a történtek hatása alatt állt, nyílt tekintettel nézett vissza a férfire. A szőkének tetszett a változás, amit látott: ebben az arcban nyoma sem volt a lánytól megszokott zárkózottságnak, félelemnek. Újra a kivörösödött ajkakhoz hajolt, összes, a lány felé sugározni akart vágyát, elfogadását, megnyugtatását belesűrítve csókjaiba. Sandrine hagyta és teljesen átadta magát a csóknak, ahogy a karjait Martin köré fonta. A férfi lassan, észrevétlen simogatta vissza a lányra, és magára a ruháikat, egy pillanatra sem hagyva abba a finom kényeztetést. Nem akarta, hogy a lány akár csak egyetlen pillanatig is bánja a történteket. Elszakadva az ajkaktól kezeibe fogta Sandrine arcát.
- Gyönyörű vagy. Csodálatos. Hihetetlen. – nyomott minden szónál egy puha puszit a lány arcának különböző pontjaira.
Sandrine végül ismét elmosolyodott, majd lassan kilépett Martin elől.
- Gyere - mondta bársonyos hangján, majd lassan elindult.
A férfi egy pillanatra visszahúzta még egy rövidke csókra, majd utánaeredt.

Sandrine sűrűn pislogott a reggeli napfénytől, ami a szemébe sütött. Puha paplanját maga alá gyűrte, ahogy hason ráfefükdt, rézszínű szatán hálóinge a fenekéig felcsúszott.A nő lassan nyújtózkodott egyet, majd felült. A lakása üres volt a tegnap este ellenére, ami vitathatatlanul jót tett vele és nem is bánta. Kedvelte a szőke férfit és csak idő kérdése volt, hogy mikor adja meg magát neki, pedign em szokta ilyen hamar és főleg nem így az első éjszakát véghez vinni. De tegnap este teljesen kivetkőzött magából, szinte kitárulkozott a férfinak. Egy jó darabig nem iszik bort. Felállt és a fürdőbe sétált, hogy vegyen egy zuhanyt és rendbe tegye magát. Mára szabadnapot vett ki, a tegnapot meg akarja koronzáni egy ejtőzös nappal. Adéle nem bánta, elvégre jó ideje egyikük sem részesült ilyen luxusban, mint a szabadnap. A gondolatai azonban hamar visszakanyarodtak a tegnapiakhoz. Nem tudta kiverni a fejéből a férfit, ahogy kitöltötte őt, ahogy mozgott benne.... Nem tudta, hogyan lesz tovább, de úgy gondotla, ez esetben nem vet gátat semminek sem, amíg az ő kezében van az irányítás. Élvezte a társaságát és vitathatatlanul jó volt az ágyban is.

A szőke férfi kisimultan, mosolyogva ébredt, a nem kicsit disznó álom emlékével még a fejében. Álmosan végigvakart kicsit a hasán, mellkasán, megdörgölte szemét, széles vigyorral az arcán pislogott a szállodai szoba plafonja felé. A tüzes kis fruska, nem vitte haza. Nem baj, jó ez így. Jó volt az egész. A kellemes délután, a beszélgetés, a nevetés, a bor, a teste forró belseje. A bőre, hmm… az a bőr! És egyáltalán – vigyorodott el itt a gondolatmenetben ismét – végre megkapta. A héten még találkoznak, megvan a száma. Lustán végigsimított reggeli merevedésén, kellemesen megborzongott, majd a fürdőbe indult.