Nouvelles robes - 8. fejezet

A lakásban zene szólt, Adéle félhangosan énekelve lóbálta lábait a pult egyik magas bárszékén ülve. Épp egy katalógust lapozott fejét ingatva a zenére. Egy egész szabad hétvége állt előtte, péntek kora este volt és épp most végzett a lakás kitakarításával. Elégedetten nézett végig a száradó padlón. Magas saroklakás volt ez, a nappali köríves falán földig érő panorámaablakokkal, sötét hajópadló burkolta a padlót a pulttal leválasztott konyharészig, ahol csempe váltotta fel azt. A letisztult formákat élénk, fülledt színek ellenpontozták, narancsos és bíborszínű falsávok váltakoztak krémszínnel, minden a kifinomult nőiesség hangulatát árasztotta, néhány növény, és rengeteg könyv volt mindenütt, a falakat Adéle és Sandrine munkái, valamint szecessziós plakátok borították. Fő helyet kapott például egy hatalmas, hosszú kép, amit Sandrine készített Adéle-ről egészen közeliben egy régi fénykép alapján. A háló innen nem látszott, csak az, és a fürdő volt leválasztva a máskülönben egyterű lakásról. A lány dúdolva böngészte a lapot, miközben azt fontolgatta, mit is szeretne vacsorázni. Szerette ezeket a nyugis estéket, amikor egy szál rövidnadrágban és topban élvezhette az illatos, tiszta lakás kényelmét és a ledolgozott hét utáni jogos pihenést.
Azonban pihenése nem volt zavartalan, ugyanis nem várt kopogtatás zaja szűrődött be a pompás lakás zeneterhes légterébe
- Ki a fene? – pillantott a pulton álló órára Adéle. Nem várt senkit. Leugrott a bárszékről, és kilesett az ajtó kukucskálóján.
Egy magas, sötét hajú férfi állt odakint várván, hogy az ajtó feltáruljon. Kíváncsi volt a bent lakó reakciójára, amit akkor tanúsít majd, mikor meglátja őt. Adéle összerándult a látványtól. Nem akart beszélni a férfival. „Hátha elmegy, ha nem felelek”, lépett hátra az ajtótól. Persze a kiszűrődő zene árulkodó lehetett, de reménykedett.
Dave rájött, hogy nem fog egykönnyen bebocsátást nyerni. Hallotta a zenét és látta a kiszűrődő fényt is.
- Tudom, hogy odabent vagy - szólalt meg.
Adéle tétován állt az ajtó előtt. Nem akarta látni a férfit a történtek után.
- Menj el, kérlek.
- Bocsánatot szeretnék kérni.
- Persze, meg van bocsátva. Menj el. – Adéle lehunyt szemmel, kissé remegve válaszolt.
- Engedj be… kérlek - vált bársonyosan lággyá a Dave hangja.
- Nem akarlak látni, David. Iszonyúan megsértettél.
- És nem adod meg a lehetőséget, hogy jóvátegyem?
- Az nem fog menni… - nyitott ajtót Adéle szomorú lemondással a hangjában. – De gyere be, mondd, mit akarsz. – összefogott hajával, otthoni ruhájában Adéle-ban nyoma sem volt a mindig magabiztos üzletasszonynak. Inkább egy kislányra hasonlított, ahogy felhúzott térdekkel visszaült helyére, utat adva a férfinek.
Dave belépett és becsukta az ajtót maga után, majd az elveszett nő felé fordult - Ne haragudj, túllőttem a célon. Nem akartalak se megijeszteni, sem pedig megbántani. Nem fog többet előfordulni, sajnálom - nézett szomorúan Adéle-ra, mint aki nem tudja, hogy a nő megbocsát-e neki vagy sem.
- Figyelj, nem tudom, neked ki mit enged meg, de velem senki nem bánhat így, nemhogy te. – a nő metsző hidegséggel nézett Dave-re. - Senkinek nem vagyok a kutyája, a kurvája, a tulajdona, vagy nem tudom, mit hittél.
Dave úgy állt ott szinte megsemmisülve, mint egy rossz gyerek, akit épp leszid az anyja, mert valami rosszat tett.
- Egyáltalán… - Adéle felállt a helyéről és a nappaliban kezdett fel-alá járkálni. – hogy merészeltél így viselkedni? Mi a fene bajod van? Néha gondolsz egyet, átugrasz az óceánon, hogy leemeld a polcról a kis játékszered, elszórakozz vele kicsit, aztán az első géppel vissza, hogy vacsira már otthon légy? Ennyire azért nem vagy jó pasi, Gahan! – köpködte szavait a férfi felé, majd kifogyva mondandójából csak rótta köreit, francia szitkokat motyogva az orra alatt.
- Akárhogy is, Adéle, nős férfi vagyok, aki szereti a családját, és te a szeretőmmé váltál, amire nem én kértelek! Felkínáltam neked egy lehetőséget és te elaléltan omlottál a karjaimba! Megdöbbentő volt, nem igaz? Ahogy még magadat sem ismerted igazán, hogy akaratod és addigi viselkedésed, elveid ellenére mégis eljöttél velem egyetlen szavamra.
- Mert AKARTAM, Dave. Mert megkívántalak. Nem azért, mert nem bírtam ellenállni annak a hihetetlen, önelégült vonzerődnek. Mert úgy gondoltam, a dolog etikai része az a te problémád, ahogy továbbra is így gondolom. Majd én elszámolok magammal, ahogy neked sem ártana saját magaddal, Mr. „nős férfi”. Élveztem veled lenni. Egészen a legutóbbi találkozásunkig.
- És már nem akarsz velem lenni? - kérdezte csendesen Dave.
Adéle nem felelt. Nem tudott. Az ablaknál állt, háttal a férfinak. Nem bírta kimondani, ami helyes lett volna. Így csak hallgatott, nézve az utcát, és próbálva normálisan lélegezni.
- Nos?
Adéle továbbra sem felelt. Torkában a gombóc nem hagyta szóhoz jutni, picit, alig láthatóan remegett. Dave láthatóan kényelmetlenül érezte magát ebben a helyzetben. Adéle-hez odalépni nem mert, nem merte megérinteni, hisz nem tudta, hogy milyen reakcióra számítson a dühös nőtől. Végül megszólalt.
- Egy pár napig a városban leszek. Szólj, ha döntöttél. Ha úgy döntesz, hogy véget vetsz ennek, akkor természetesen fenntartás nélkül távozom az életedből.
Ahogy azonban a férfi lépései az ajtó felé távolodtak, Adéle teljesen hitetlenül a saját hangját hallotta, amint alig hallhatóan megszólal:
- Kérlek, ne menj el.
A távozó megállt - Miért ne? - kérdezett vissza.
- Csak… ne. – Adéle nagyon lassan megfordult. Ő az ablaknál, Dave az ajtóban, a lakás két legtávolabbi pontján álltak egymáshoz képest. Csak lassan bírta a férfira emelni a tekintetét.
Dave nem mozdult, várta Adéle következő lépését.
- Sosem jössz már közelebb, angol? – próbálta korábbi játékaik humorát visszaidézni a lány, hangja azonban továbbra sem volt az igazi.
- Nem tudom, hogy letéped-e a fejem a helyéről vagy sem - mosolyodott el a férfi.
- Sosem tennék olyasmit, ami veszélyezteti a cég hírnevét… - mosolygott halványan Adéle.
- Ezt jó tudni - felelte Dave, majd lassan közelebb sétált a nőhöz.
Adéle fátyolos mosolya mögött igazából haragudott magára. El kellett volna küldenie. De nem bírta, és gyengeségének keserű tudata enyhe lemondást festett mosolyára, ahogy a felé lépdelő férfit nézte.
Dave, aki mit sem vett ebből észre Adéle mellé ért és finoman a vékony derékra csúsztatta egyik kezét.
- Soha többé, ugye? Kérlek, ígérd meg. – nézett a férfi arcába.
- Megígérem - nézett a hatalmasra nyílt szemekbe, majd lehajolt, hogy finoman csókot lehelhessen az ajkakra.
Adéle olyan megkönnyebbüléssel csókolta a férfit, mintha elhitte volna a szavait. Holott tudta, hogy valójában csaknem bármit megtehet vele a férfi. De most nem akart erre gondolni. Csak az ajkaira zárult ajkakra akart gondolni, és a gyengéd, simogató kézre a derekán. Dave elszakadva az ajkaktól már - már gyengéden nézett a szép arcra, ahogy a tenyerét a puha bőrre csúsztatta. Most képtelen lett volna bármit is mondani. Meglepődött, de rosszul érintette volna, ha Adéle elküldi - immár kedves ismerősként üdvözölhette őt és ez nem várt fejlemény volt, de nem bánta. Valahol remélte, hogy össze tudnak ők ketten barátkozni és kölcsönösen ápolni a másik lelkét, ha épp igényli.
Adéle valamelyest visszanyerve önmagát állta a férfi fürkésző tekintetét. Annyira más volt most, nyílt tekintetében nyoma sem volt a múltkori sötét, rosszindulatú, állatias árnyéknak, ami úgy megrémítette. Régen megfogadta már, hogy az erőszak első árnyára kilép a kapcsolatból. De most olyan gyengéd volt, híján minden számító önelégültségnek és mintha megkönnyebbült volna, hogy maradhat. Adéle a férfi illatos mellkasába temette a fejét, szorosan magához ölelve tartotta egy ideig, míg teljesen megnyugodott, majd felnézve a konyha felé húzta.
- Gyere, főzök vacsit.
Dave szemei a "vacsora" szó hallatán vadul felcsillantak - Igazi francia kaját kapok?
- Hát… hamburgerem sajnos nincs, te jenki, te. – paskolt Adéle a férfi fenekére, ahogy egy bárszékhez irányította. – Úgyhogy végre emberi táplálékhoz juttatlak, úgyis minden újság azzal jön, hogy le vagy fogyva.
- Nem vagyok jenki. Még csak nem is vagyok amerikai állampolgár, angol vagyok, szóval adjál nekem fish&chips-et vagy szóba sem állok veled! - nevetett.
- Csss, csendesebben! A konyhában a normális ételalapanyagok meghallják és megsértődnek. – korholta a lány, azzal töprengve megállt a nyitott hűtőajtónál… - Hm… azért nem beszélsz teljesen félre, a hal stimmel. Na, meg is van! – azzal elkezdett kipakolni a hűtőből: tejszín, friss hal került elő, s a szekrényekből fűszerek és edények. – Aztán maradj ám a helyeden, mert a filézőkés veszélyes játék. – perdült a férfihoz egy gyors puszira.
Dave felnevetett, de azért közelebb merészkedett a pengével rendelkező Adéle-hoz.
- Tényleg vigyázz, édes. Gyere inkább mögém, tényleg éles a kés. – pillantott a férfira egy árnyalatnyi gondoskodással a szemében, azzal feldobott a tűzhelyre egy edényben némi tejszínt, majd szakszerűen elkezdte kifilézni a halat.
Dave a nő mögé került és finoman átkarolta, ahogy teljesen hozzásimult - Csak nem félsz, hogy megsérülök? - kérdezte a puha nyakba.
„Így vagy úgy…” – gondolta a lány, de nem mondta ki. – Veszélyes a világ. – tette le a kést, hogy végigsimítson a testén összekulcsolt kézfejen.
- Azt hiszem, ezt nekem nem kell mondanod. Meghaltam.
- Tudom. Kicsit utánajártam a tisztelt ügyfélnek. – simogatta le magáról Dave kezét a lány, hogy szembe fordulhasson vele. – Sajnálom, ami történt. – csókolt bele a férfi tenyerébe szomorúan. – És? Hogy érzed? Túl vagy már rajta?
- Jó időbe telt, mire feldolgoztam, de mára igen, túl vagyok rajta. Viszont csináld azt az ételt asszony, éhen halok! - viccelte el a témát a férfi. Nem szeretett erről a mai napig beszélni, visszajöttek tőle a rossz emlékek.
- Jól van, ember, tereld a szót… - kacsintott a férfire megértően Adéle. – Ha hagynál dolgozni, már rég sülne a hal, de valaki folyton csak taperolja az embert. Pedig pont annyira vagyok most vonzó, mint egy csöves.
- Nem vagy észnél! - nevetett fel Dave - Nagyon is vonzó vagy! - harapott finoman a nyak bőrébe, majd ellépett Adéle-tól, hogy nyugodtan csinálhassa a vacsit tovább.
- Hát, nem tudtam, hogy buksz a takarítós cuccomra, de mindegy – simított végig önkéntelenül a férfi harapásának nyomán. – Remélem, szereted a fokhagymát. Meg a zöldbabot. Meg a zöldfűszereket. Hmmm, nagyon jó lesz – fejezte be a halcsontozást a lány, és a felhevült, sistergő vajba tette a szeleteket.
- Mind jöhet! - bólintott az "éhes férfi" csillogással a szemében Dave.
- Rendben, tigris, negyedóra. – dobta bele a tejszínbe a fokhagymát és a rozmaringot. Fordított egyet a halon. – Miért is élsz az Államokban tulajdonképpen?
- Anglia unalmas. Ott nem lehet élni. De New York… New York egészen más, pezseg az élettől.
- Nekem itt sem unalmas… bár Párizst én is jobb szerettem. De mesélj még New Yorkról! – az étel már kezdett formálódni, a zöldbab párolódott, a mártásnak szánt tejszín forrt a fűszerekkel, a hal is rendben volt, így Adéle két pohárba bort töltött, az egyiket Dave-nek nyújtva.
- Hát, tudod, ott mindig történik valami. Embertenger az utcákon, az utak sárgák a taxiktól. A Central Park akkora, hogy még nem láttam az összes részét! Sok benne a futó, de lovasokat is látsz arrafelé. Az épületek föléd borulnak, ahogy sétálsz az utcán, mindenhonnan áramlik feléd az élet, ahogy lüktet a város.
- Fantasztikus lehet. – merengett a lány. - Bár én mindenütt jól éreztem magam eddig, de a tengerentúlon még nem jártam. Hopp, ez kész is! – kapta le a zöldbabot a tűzhelyről a lány. – Mindjárt eszünk, moss kezet, édes. – irányította a fürdő felé a férfit.
Dave eleget tett a kérésnek és hamarosan az ínycsiklandó, finom ételt lapátolhatta az üres gyomrába, miközben versenyt mesélt Adéle-lal és nagyokat nevettek. Eddig is sejtette, hogy a nő intelligens, de nem hitte volna, hogy ennyire jól megértik majd egymást. Adéle az egyetemi emlékeivel és a cég ügyfeleinek hülyeségeivel szórakoztatta a férfit, aki cserébe egyre többet mesélt a vad évekről, a dráma mellett előforduló poénos történetekről. – Várj picit! – pattant fel a lány, és a fürdőbe szaladt, ahol megnyitotta a fürdővizet, majd visszaperdült az asztalhoz.
- Mit csinálsz? - kérdezte Dave kíváncsian
- Semmit. Kis lazítás így tele hassal? Van kedved?
- Benne vagyok!
- Egy pillanatot várj még. – azzal felállt, leszedte az asztalt, pár perc alatt rendet tett a konyhában. – Na gyere. – fogta kézen azután a férfit, és a fürdőbe vezette, ahol már csaknem tele volt a kád a gőzölgő, habos, illatos vízzel. – Nos, milyen programot eszeltem ki?
- Nagyon tetszik - mosolygott
A lány a kád fölé hajolt, elzárta a vizet, majd Dave-hez lépett. – Akkor vetkőzz édes. – nyomott egy puszit a szájára, majd egy pillanat alatt kiugrott a ruháiból, és a vízbe merült, mielőtt a férfi eszmélt volna. A férfi engedelmesen vált meg ruhadarabjaitól, mígnem teljes pompájában, meztelenül nem tündökölt a nő előtt.
- Szép vagy, a fene egyen meg! – nevetett a lány, azzal helyet adott a férfinak. Dave belépett a vízbe, elé ült, Adéle pedig habos kézzel húzta magához a férfit, míg teljesen nekidőlt.
- Azért te sem panaszkodhatsz - súgta Dave.
Adéle nem felelt, csak finoman mosdatni kezdte a férfit. Puhán simogatta végig a karjait, mellét, hasát, majd külön az arcát és a haját is végigmosta, miközben alig hallhatóan dúdolt az orra alatt. – El vagy kényeztetve. – harapott végül a férfi fülcimpájába, amikor az a legkevésbé számított rá.
- Kifejezetten élvezem! - dorombolta válaszát a kényeztetett.
- Azt sejtem, nagyfiú. Csukd be a szemed. – azzal a férfi fejére csavarta a kezében lévő fürdőszivacsból a vizet, hogy leöblítse a habot. – Jó így. – Dőlt hátra a lány is, saját fejét a kád peremére hajtva, a férfi fejét magához simogatva, így élvezték a tökéletes nyugalmat.

Így telt az este; a fürdés után egymást átkarolva bebújtak az ágyba. Filmnézést terveztek, de elbeszélgették a filmet, nem láttak belőle öt percet sem, csendesen meséltek felváltva, fel-felnevetve. Reggel együtt mentek át a férfi lakására, hogy Dave átöltözhessen, ami persze szeretkezésbe fulladt. Így telt a következő két nap is: nevettek, beszélgettek, nagyokat ettek, esténként inkognitóban elmentek pár helyre. Délelőttönként csak otthon lógtak valamelyiküknél: Adéle felhúzott térdén rajzolgatott, hasán Dave fejével, aki olvasott közben, vagy a férfi pengetett pár ritmust gitárján Adéle véleményezésére. Remekül szórakoztak, Adéle pedig csodálatosan boldog volt: a férfi igazán izgalmas és gyengéd volt vele; kezdett megnyílni neki. Azonban Dave legnagyobb sajnálatára a Londonban töltött napok hamar elrepültek. Annyira élvezte az Adéle-lel töltött időt, hogy egyszerűen fel se tűntek neki a napok váltakozásai. Azonban a repjegye, a naptárba beírt nagy X és a neje hívása egyszerre emlékeztették rá, hogy idő van, pakolni és menni kell. Furcsa, új érzéssel töltötte meg a bőröndjét: hiányozni fog neki a nő.
Adéle az együtt töltött napok alatt igyekezett ellenállni, de nem sikerült: újra és újra rápillantott a dohányzóasztalon fekvő repülőjegyre. Aznap reggel Dave telefonjának rezgése ébresztette. A férfi karjaiban hallgatta végig, ahogy az a feleségével beszél a hazaérkezésről, és gyomra öklömnyire szűkült. Persze úgy tett, mint aki alszik, és egész nap a lehető legelbűvölőbb arcát mutatta, nem akart hisztizni.
Dave végül az előszobába pakolta a bőröndöt, indulásra készen. Már csak búcsúzkodni kellett. Átölelvén Adéle-t kérdezte meg:
- Nos, mikor érnél rá velem megint találkozni?
- Bármikor jöhetsz, maximum nem találsz otthon. Akkor a cégnél vagyok. Ha nem, akkor a szeretőmnél. – nézett szomorú mosollyal a férfira.
- Várjunk csak, ÉN vagyok a szeretőd - nevetett.
- Az egyik. – kacsintott a lány. – Emlékszel még Matthew-ra? – pillogott fogait kidugva a lány.
- Mi, ő is téged hág? - incselkedett Dave.
- Tudod, a kedvenc pasim ritkán ér rám. Meg aztán… ekkora farka van! – mutatta Adéle és pajkosan csillogó szemekkel nézett a férfira. De nem bírta sokáig a játékot, és fejét Dave mellkasába fúrva szorította magához. – Tudod, ugye, hogy csak viccelek?
- Merem remélni. A pasi érdekében - puszilt Adéle fejbúbjára - De mennem kell drága. Lekésem a gépet.
- Igen, a gép. Elmenjek a taxival a reptérig? Vagy menjek haza inkább?
- Nem tudom, mit mondanék Jennek, ha lejönne egy kép rólam és rólad a reptéren…
- Nem gondoltam, hogy kiszállok a kocsiból, de mindegy. Hívok másik autót. Menjünk. – Adéle gyomra összeszorult a feleség nevének hallatára.
- Sajnálom Adéle, de… nem kockáztathatok - sóhajtott fel Dave. - És ezt el kell fogadnod.
- Persze, tudom, és el is fogadom. Csak… - nézett fel a férfira, mielőtt kiléptek az épületből – jó volt veled.
- Visszajövök még - mosolyodott el, majd nyomott egy utolsó csókot az ajkakra és kilépett az ajtón.
A lány könnyeit nyelve állt még odabenn pár percig, majd beült az érkező taxiba és hazavitette magát. Tartotta magát egész úton, azt hitte, nyugodt tud maradni, de aztán otthon, benyitva az üres lakásba a férfi ottmaradt illata fogadta, amitől odalett minden ereje. A hálóba ment, meztelenre vetkőzve beburkolózott az együttléteik emlékét viselő ágyba, és fejfájásba, majd álomba zokogta magát.

Sandrine az üres lakásában ült a kanapén felhúzott lábakkal. Valami zavarta. Valami napok óta nem hagyta nyugodni, valami zavarta belülről, érezte. Az a múltkori szeretkezés… az több jelentéstartalommal bírt, mint amennyit a nő szeretett volna. És ez nem tetszett neki. Nem akarta. Nem akarta ezt az egészet. Napok óta ezen rágódott és ez idő alatt nem beszélt Martinnal. Persze a férfi kereste, egyre sűrűbben, de ő egyszerűen csak eltűnt. Akármennyit is gondolkodott a dolgon, ugyanoda jutott: ez a szeretősdi kezdett valamivé formálódni és nagyon nem tetszett neki az, amivé változott. Nem. Ki kell szállnia, mielőtt bármi kár érné, mielőtt belefolyna még jobban, mielőtt nyűg lenne a nyakán az egész és esetleg a munkája minősége is rámenne az egészre. Mert első a munka. Mindig.
Martin hívását megint csak a hangposta fogadta. Idegesen nyomta ki a hívást. „Megint nem veszi fel.” A lány már napok óta nem vette fel a telefont és ez egyáltalán nem volt rá jellemző. Az éjszaka közepén is felvette a telefont, mindig, mindig. „Lehet, hogy nem is engem kerül, lehet, hogy valami baj van” – futott át a szőke férfi agyán, és még a végére sem ért a gondolatnak, máris a lány lakása felé vette az irányt.
Sandrine vad dörömbölésre lett figyelmes. A hang kiugrasztotta a gondolataiból. Lassan felállt és az ajtóhoz sétált, hogy kinyissa, ameddig az ajtólánc engedte.
- Martin? Mit keresel te itt? - csodálkozott az ajtón túl állóra.
- Nem válaszoltál a hívásaimra. Azt hittem, baj van. – nézett a szőke megkönnyebbülten a lányra. – Beengedsz?
- Nem - felsóhajtott. Most jön a neheze - Menj el.
- Tessék?
- Kérlek csak… csak menj. És ne keress többet, ne gyere ide. Menj haza.
- Mi van? Miért? Mi történt?
- Nem akarom ezt tovább folytatni, Mart. Elég volt. - állta a zöld tekintetet, ahogy kimondta a szavait.
- De… miért? Talán egy indokot csak megérdemlek.
- Kezd kicsúszni az irányításom alól a dolog, és nem akarok jobban belefolyni. Neked is van egy életed, nekem is van egy, és ezek annyira különböznek. Nekünk nincs jövőnk és sosem volt.
- Úgy? Hát… rendben. Tiszteletben tartom a döntésed. Sajnálom. Légy boldog. - fordult meg a szőke férfi és lassú léptekkel lesétált a lépcsőkön.
A lány halkan becsukta az ajtót, majd homlokát az anyagnak döntötte. Hirtelen érzések kavalkádja örvénylett benne, ami belé fojtotta a levegőt a lányba és pár pillanatig nem bírt lélegezni. Végül vett egy mély levegőt és szusszant egyet, majd kiegyenesedett. "Nos, ez is megvolt", gondolta, majd útját a műterem felé vette. Rengeteg munka várt még rá.

Martin hitetlenkedve, fejét rázva sétált haza. Nem hívott kocsit, ezt ki kellett szellőztetnie a fejéből. Céltalanul rótta az utakat két órán keresztül, és nem jutott sehova. Elejétől a végéig átgondolta az egész történetet, oda és vissza, de sehogy sem talált megoldást. „Minden rendben ment, a legnagyobb rendben, nem volt semmi gond. Mi történt?” ’Nekünk nincs jövőnk és sosem volt.’ - idéződött fel benne Sandrine hideg hangja. „Hát, nem először mondta. Nem akar tőlem semmi komolyat, ezt értem. De így maradhattunk volna akármeddig… de nem. Nem értem.” – közben hazavitte a lába. A kis lakásban összeszedte holmiját, a bérletet telefonon felmondta, hagyott némi pluszpénzt az asztalon, majd a reptérre vitette magát. Mindegy, hová, de innen el – felnézett a kijelzőre. New York. Előkotorta a telefonját, és tárcsázott. – Szia, Dave. Tudnánk találkozni holnap reggel? Most indulna a gépem Londonból, hajnalra ott vagyok, lepakolok a hotelben, aztán mennék, ha nem gond. Igen. Köszi. Akkor reggel hívlak. Szia.
Dave értetlenül nézett a telefonra. Martin odamegy hozzá? Mi történt? Nem volt hülye, feltűnt neki, hogy Mart szinte visszaköltözött Londonba és azt is sejteni vélte, hogy ebben Adéle társának keze van. Talán abban is benne van, amiért a szőke férfi most New York-ba jön? Hamarosan kap válaszokat. Martin a gépen kért néhány whiskey-től zavaros álmok között töltötte a New York-ba vezető éjszakai utat, és iszonyatos fejfájással szállt le a hajnali városban. Megrázkódott. Nem rajongott ezért a városért. Mindegy, a még Londonban lefoglalt hotelszobába vitette magát, aludt még pár kellemetlen órát, majd reggel barátja lakása felé vette az irányt.
Dave a kopogtatásra azonnal ajtót nyitott. Jen elment valahová a gyerekekkel, így nyugodtan beszélgethettek.
- Jól vagy? Történt valami? - kérdezte, ahogy beljebb tessékelte barátját.
- Nem vagyok jól. Adsz egy kávét? – zökkent le egy székre a szőke. – A nők fognak a sírbe tenni.
- Na, mi van? - lépett társa a konyhába, hogy főzzön egy erős fekete kávét.
- Emlékszel a francia lányra? Sandrine.
- Persze.
- Hát… hogy is mondjam. Viszonyt kezdtünk egy őrült randi után. Jó volt. Tegnap este aztán a semmiből egyszer csak közölte, hogy ne keressem többé.
- Franciák Mart. Nem ép ésszerű nép, főleg a nőik nem. Szeszélyesek - ült le a szőke mellé Dave két bögre kávéval - De. Mert úgy érzem, van itt egy de. Ugyanis nem lennél itt, ha nem lenne több a történetben.
- Túl jól ismersz, öreg. – mosolygott az énekesre a szőke. – Van de. amilyen hülye vén romantikus vagyok… beleszerettem.
Meglepő. Tekintve, hogy láttam a nőt és ismerve, hogyan rakott ki téged.... van neki szíve? - kérdezte somolyogva, ahogy belekortyolt a kávéjába.
- Semmit sem tudsz róla. - Martin hangjában egyszerre csapott fel a Dave mondata kapcsán érzett igazságtalanság és a gyengédség, ami a lányra gondolva elöntötte. – Több van benne, mint ami elsőre látszik.
- Hmmm. Miket tapasztaltál? - kíváncsiskodott. Érdekelte, hogy Adéle miben különbözik és, hogy ő maga mennyire járt jobban.
- Amilyen hűvös, olyan hirtelen tud megőrülni. Ha tudnád, hogy jöttünk össze… - csillant fel Mart szeme egy pillanatra az emléktől – és eléggé hasonlít rám: melankolikus, magának való, munkamániás.
- Jézus, belőled még egy, ráadásul nőben? - tréfált Dave, de látva, hogy Martin nem vevő most a poénjaira, komolyra váltott - És? Fáj utána a szíved?
- Még nem jutott rá időm. Egyelőre fel sem fogtam. Épp akkor küldött el, amikor a legjobb volt. Amikor már… túl későn. – a szőke férfinek elfogyott a hangja a mondat végére, így inkább kortyolt egy újabbat a kávéjából. – Basszameg.
- Azt ugye tudod, hogy akár a lányod is lehetne, ha korán vagy hülye? - kérdezett vissza a társa - Mellesleg nézzük, mennyire lenne élhető a kettőtök élete együtt: te zenész vagy. Ő egy jól menő divatcég egyik feje. Ő helyhez van kötve, és az a hely, ha a divatszakmát nézzük hamarosan Franciaország lesz. Te meg ott nem hagynád Santa Barbarát. Ő még bőven fiatal, a munkájának él és, mivel igencsak kiszámíthatatlan, honnan tudod, hogy viselné a hülyeségeidet és a turnékat? Mellesleg, eljön az idő, mikor családot akar majd, férjet, egy vagy több gyereket és addigra te… hát, nem valószínű, hogy megfelelsz ennek az elvárásnak. Öregszünk Mart. Valószínűleg ő is végigrágta ezt magában és habár közölhette volna finomabban is, de arra jutott, hogy nem fog ez nektek menni. Talán, ha húsz évvel később születsz. Vagy ő előbb.
- Kivitelezni bármit lehet, ha akarjuk. És én akarnám is, de így… áh, tulajdonképpen igazad van.
- Sajnálom, öregem. Rossz nőt kaptál ki. De, hamar túl leszel rajta, aztán csak jön melléd valaki, aki mindenben tökéletes a számodra - biztatta Dave. Tudta jól, hogy Mart azért nehezen viseli az egyedüllétet abban a nagy házban. Szüksége volt társaságra. Aggódott érte, hisz szerette.
- Hát… lehet. Azért ennek a nőnek jobban örülnék bármelyiknél. Öreg vagyok már bolondnak. – tette le Martin lemondóan a kiürült kávéspoharat. – Na de mesélj. Veled mi van?
- Hisz Mart, ő nem épp hülyére vett? - kérdezett vissza - Velem? Semmi különös.
- Nem vett hülyére. Az elején közölte, hogy „nem fogunk együtt megöregedni”. Na de te mit kerestél Londonban?
- Csak látogatóba mentem.
- Aha… de mégis kihez?
- Adéle-hoz.
- Mi van? Te? Ti?
- Mi csak… találkozgatunk.
- Ember, előttem aztán nem kell félrebeszélned, tudom, milyen az, amikor valakivel „találkozgatsz”.
- Csak fura a Jennel közös otthonomban a szeretőmről csevegni.
- Akkor menjünk hozzám, nem bánom, de erről mondhatnál valamit… mi ez? És mi van Jennel?
- Mi lenne vele? Nem tud róla, bár szerinted melyik lenne nagyobb sokk a számára: az, hogy Adéle a szeretőm, vagy az, hogy te is?
- Dave, a mi viszonyunk… hát érdekes. De kevesebb is, több is, mint hogy szeretők lennénk. – simított végig az énekes karján. - De most nem azt kérdezem, hogy tud-e róla. Hanem hogy mi van veletek, Jennel? Miért kell a másik lány? Mert hogy velem, turnén, vagy ha úgy hozza a kedvünk… de ez mi?
- Nem tudom. Van benne valami, ami más. És az a más kell nekem.
- Na hallod… te sem vagy egyszerű eset. Csak aztán… tudd kezelni a dolgot. És ne tedd tönkre a lányt se, ha lehet.
- Igyekszem - nyújtózott a férfi - De te most mit fogsz csinálni? Visszamész Londonba és meghódítod Sandrine-t? Áriázol neki az ablaka alatt?
- Nem. Hazamegyek. Vagy lógok itt a városban még egy ideig. Nem tudom. Nincs ötleted?
- Nem tudom, de maradj. Majd csak… kitalálunk valamit - mosolyodott el mocskosan.