Nouvelles Robes - 6. fejezet

6. fejezet

Martin mély álmából zuhanásszerű hirtelenséggel ébredt. Egy rövid pillanatra nem tudta, hol is van. Két karját kiemelte két oldalra, de csak a hűs anyag kellemes érintése fogadta. Nem volt mellette senki. Lassan eszmélve felkönyökölt. Nyugodt, drapp – karamell – barna színek között, selymes-gyűrött ágyneműben ült fel törökülésbe. A nő illata, holmijának hangulata szinte körülölelte – nem is emlékezett, mikor érzett utoljára ilyet. Elmosolyodott. Boxeréért nyúlt, felkapta, majd a lány keresésére indult. Az ablaknál ült, háttal neki, nem vette észre őt, valamiben nagyon elmélyedt, így észrevétlen közelíthette meg.

- Mit csinálsz kora reggel? – cirógatott végig a lány nyakcsigolyáin.

Sandrine gerincén végigfutott a kellemes borzongás az érintéstől. Lassan hátrapillantott - Csak rajzolok - felelte az arcán is grafitfoltos lány.

Martin röviden felnevetett. - Édes vagy. Összemaszatoltad az arcod. – jobb kezébe fogva a lány arcát, hüvelykujjának puha bőrével finoman megpróbálta ledörgölni a grafitot. – Mi készül? – ült le azzal, a lány mellé húzva egy széket.

- Egy jaguár - mutatta a félig színes állatprofilt - Te adtad az ötletet.

- Nocsak… Mivel?

- A szemed valahogy emlékeztet rájuk. Pluszban szőke vagy. Egy jaguár jut rólad eszembe - vont vállat.

- Harapok, vagy dorombolok? – nevetett a szőke

- Dorombolós fajta vagy.

- Nem láttál még mindent – kacsintott a férfi. – Bár… láttál valamit, amit tudtommal senki eddig.

- Mire gondolsz? - csillantak meg a mézszínű szemek ártatlanul, majd vissza is tértek a rajzra.

- Tudod jól. Láttál minket, és tudod, hogy láttalak titeket.

- És, ez a te életedben annyira kirívó eset? - pillantott ismét a zöld szemekbe.

- Nyilvános helyen szexelni a zenekari társammal, úgy, hogy két idegen nő végignézi? Lássuk csak… igen, kirívó eset.

- Ugyan, ha attól félsz, hogy elmondom bárkinek is, nyugodj meg, nem fogom – húzott egy vonalat a papírra a nő.

- Feltételeztem rólad ennyi intelligenciát, nem erről van szó. – Mart finoman, anélkül hogy meglökné, megfogta a lány csuklóját – Csak érdekelne, mi a véleményed erről.

- Végignéztem, és mellettem ülsz. Ebből mit vonsz le? - pillantott mosolyogva a férfire - Fura volt, de nem fordultam ki a világomból tőle. Mióta jobban ismerlek valamivel, azóta feltételezem, hogy azaz eset nem kirívó a tárházadban, hisz, szinte már tudom, hogy sok őrültségben benne vagy.

- Micsoda laza erkölcsök… miért nézted végig? Csak mert Adéle eléggé… élvezte.

- Nem tudom, érdekes volt. Tudod, veled ellentétben én nem úgy viselkedem, mint te, soha meg se fordult a fejemben az ilyesmi, sem a hármas gondolata. Egyszerűen… nincs ilyenekre időm. Ha nagyon sarkítunk, akkor mondhatni, hogy amit láttam az a szórakozásom egy formája volt, hisz kiszakadtam a hétköznapiból, újat, érdekeset láttam, amit látni akartam… de ismétlem, ha nagyon sarkítottan fogalmazunk.

- Nincs időd? Nincs időd a saját nemi életedre? Ez nem érv a szexualitás egyik vagy másik ága ellen. Nem inkább nem mered, nem akarod, nem érdekel?

- Most komolyan felvilágosítást fogsz adni, ne adj isten kioktatsz, hogyan éljem az életem? - váltott Sandrine egy árnyalattal keményebb hangnemre.

- Dehogy. Csak kérdeztem néhány dolgot. Amire láthatóan nem akarsz válaszolni. – vette elő a legszexisebb mosolyát a szőke. – Pedig a kedvemért bevallhatnád, hogy tetszett.

A nő szemei ismét melegen csillogtak, ahogy elmosolyodott - Hisz tudod, hogy tetszett.

Martin közelebb húzódott a lányhoz és egy pillanatra magához húzta egy ölelésre. – Csak tudod, mindig jó hallani az ilyesmit. Főleg úgy, hogy előttem igazán lebuktál már az erkölcseidet illetően. – Csókolta halántékon kuncogva.

- Whoa, miért, mi a véleményed az erkölcseimről? - kuncogott.

- Nagyon jó a véleményem az erkölcseid részleges hiányáról. – nevetett a szőke. – Rettentően élvezem.

- Ezt kifejtenéd nekem egy kicsit? - nézett a férfira már - már angyali szemekkel Sandrine.

- Nem én! - nevetett a szőke közvetlen közelről a lány arcába, ahogy az már csaknem az ölében ült. – Érd be ennyi információval. – azzal finoman belecsókolt Sandrine nyakába. – Megnézhetem a többi rajzod? - kezdett piszkálódni az asztalt beterítő rajzlapok között.

- Persze! - felelte a nő - Csak nem lehetnek olyan rosszak, elvégre lediplomáztam.

Martin nézegetni kezdte a félkész-kész rajzokat, egyiket a másik után. Egész belemélyedt. Percekig nem szólt.

- Nem biztos, hogy tetszeni fognak, nőies rajzok... - törte meg a nő a csendet.

- Elképesztők. Iszonyú erősek, olyan… szomorúak, mégis szenvedélyesek.

- Na, ezt nem mondták az egyetemen! - nevetett.

- Nem? Miért? Nem dicsértek?

- Nem voltam kiemelkedő. Ezt mondták. Adéle-nek más volt a véleménye.

Szerinte csak annyi volt a probléma, hogy másképpen láttuk a dolgokat, mint a kar tanárai. Mint tudnivaló neki aztán igencsak stílusteremtő nézetei vannak.

- Mire gondolsz? Én csak azt látom, hogy remek dolgok születnek itt. – melegedett bele a képnézegetésbe Martin. – Akkor úgy is mondhatnánk, hogy Adéle fedezett fel? Jó szeme van.

- Szobatársak voltunk, Sorbonne, művészeti kar. Elvont egy társaság azért. Mindenki a saját világában él. Adéle mindig is sikerről álmodozott, mondjuk meg is tett érte mindent. Nem nagyon törődtem az ambícióival, rengeteget rajzoltam. Tudod, tipikus kép volt, hogy én fekszem az ágyamon, a grafittól fekete ujjakkal, körülöttem szétszórt ceruzák és lapok és rajzolok, míg ő éppen az egyik prezentációját írta vadul gépelve és minimum 5 oldallal túllépve a maximum oldalszámon, mert szerinte a téma alaposabb okfejtést érdemelt. Aztán egy nap közölte velem, hogy sokra vihetem, ha vele tartok… hát, így kezdődött a barátságunk.

- Ez mikor volt? Nem is tudom, hány éves vagy…

- 5 - 6 évvel ezelőtt? Már nem emlékszem pontosan - vette kézbe a sárga pasztellkrétát és rávitte a színt a papírra - Most 27 éves vagyok - nézett a zöld szemekbe.

- Ajaj… - nézett vissza gondterhelten a férfi. – És ez neked nem gond? Velem?

- Miért kérdezed? - hajolt ismét a kép fölé.

- Több, mint 20 év van köztünk…

- És ez neked probléma? - pillantott mézbarna szemeivel a zöld tekintetbe.

- Nekem nem, vagyis… megküzdök az önértékelésemmel. De te, te jól vagy így?

- Nincs ezzel semmi probléma. Nem fogunk együtt élni, családot alapítani.

- Ahamm… - a férfi azért megjegyezte ezt a mondatot – akkor minden rendben. Gyönyörű ez az akt. Megtarthatom? – váltott témát észrevétlenül Martin.

- Persze, vidd csak - felelte mosolyogva a nő.

- Reggeli? Jöhet? – állt fel a szöszi, és a konyha felé indult.

Adéle hajnalban kelt mindössze négy-öt óra alvás után. Nem volt egy hétalvó, de ennél azéért többhöz szokott, hasogató fejfájással botorkált a konyháig egy szál pólóban. Félvakon rakta össze a kávéfőzőt, hogy hamarosan a körpanorámás ablakban üljön kedvenc foteljében, felhúzott lábakkal a földig érő függöny mögött, közvetlenül az üvegnek támasztott halántékkal. Iszonyúan fájt a feje, amin a forró kávé csak egy picit enyhített. Nyomott volt, és hetek óta ez volt az alapállapota, bár csak mostanra csúcsosodott ki álmatlanságban, ez ment legutóbbi találkozásuk óta Dave-vel, ott a klubban. A séta, a csókjaik, az egyszerű búcsú. Nézett le az undorító hangulatú városra: zuhogott az eső, mindezt hajnalban, amikor még nyomorultabb a látvány. Teljesen értetlen volt: azóta semmi életjelet nem kapott a férfiról. „Nem is tudom, hogy jó lenne-e látni. Eszméletlenül izgalmas és jó vele, túl jó. Nekem. Ő meg… csak… van. Szórakozik. Máskor meg mondja ezeket a dolgait. Meg néz, olyan szomorúan néz. Nem értem. Nem értem. Lehet, jobb lenne, ha nem találkoznánk többet?” Végül sóhajtva összeszedte magát, kávéja felét a lefolyóba öntötte, és beállt a tűzforró zuhany alá, lassan, lustán simogatva magát.

Dave New - York-i lakása ablakán nézett a Central Parkra. Jó ideje már, hogy eljött Londonból. Martin még mindig ott volt. Érdekelte volna, hogy miért. Meg, más is érdekelte volna… igen, hamarosan újra utazik.

- Nem igazán tud meghatni, hogy önöknek többletmunkával jár, oldják meg, ez a dolguk! Holnapra itt legyen a rendelt áru, különben nem tudok továbbhaladni, ha nem tudok továbbhaladni, nem leszek kész határidőre, ha nem leszek kész, abból annyi anyagi és erkölcsi veszteségem lesz, amit nem tudok vállalni, és kénytelen leszek önökön visszakövetelni, hisz az ön hibájuk. Remélem megért, köszönöm, viszhall. – Adéle enyhén ingerülten tette le a telefont. Egyes beszállítók az agyára bírtak menni, de nem volt hajlandó tovább ezzel foglalkozni. Péntek este van, senki nincs már benn, most már ő is nagyon ment volna. De kötelességtudata még munkált benne, így fáradtan megdörgölve homlokát visszaült íróasztalához, hogy befejezze a papírmunkát.

- Túlhajszolod magad - mondta egy testetlen árny, az ajtóban állva, kiesve a kis asztali lámpa fényköréből.

Adéle minden érzékét felborzolta a hangja, munkája felé görnyedve látta, hogy karján az összes kis piheszál az égnek áll. Hirtelen nem tudta, mit mondjon, csak felegyenesedett ültében és kifordult a forgószékkel. A férfi nem mozdult, csak sötéten mosolyogva figyelte a nőt.

- Min mosolyogsz? – nyerte vissza hangját a lány, de továbbra sem állt fel.

- Csak úgy. Ne tegyem?

- A világért se hagyd abba. Szeretem, ha mosolyogsz. - Adéle érezte magában a feszültség fokozódását. Dave puszta jelenlététől gyorsabban kezdett lélegezni. - Ismét ruha-ügy?

- Most nem. Most másért vagyok itt.

- Mi lenne az?

- Miattad - súgta a férfi, majd a fény körébe lépett, hogy Adéle asztalához lépvén lehajoljon a nőhöz, és mohón megcsókolja. A lány természetes odaadással nyújtotta ajkait. Karjai felnyúltak, két kicsiny keze közé fogta a férfi arcát, hogy egy pillanatra megszakítsa csókjaikat.

- Isten hozott.

Dave nem felelt, csak felrakta a nőt az íróasztalra, és már vetkőztette is, hogy a mellkasához férjen. Adéle kezei is azonnal végigkúsztak a férfi testén, egy forró mozdulattal végigsimítva rajta a nyaktól, a háton át a fenékig, amit erősen megmarkolva húzott közelebb magához. Dave kiszabadította az ízletes melleket és már rájuk is bukott, hogy fogaival kóstolgassa őket. Adéle felsikkantott az éles fogaktól, önkéntelenül markolt bele a férfi első izomkötegébe, ami keze ügyébe került, hogy aztán folytassa mohó simogatását a plafon felé sóhajtozva. Kényeztetője a nyelvét is bevetette, csíkot húzva a hasig, amit finoman harapdált. Adéle nyögve szabadította ki a férfi ingét. Kezével felemelte a hasát kóstolgató fejet, hogy hozzáférjen az ing gombjaihoz, amiket lassan bontogatni is kezdett, közben csókolva a kipirosodott ajkakat. Dave felnyögött, majd Adéle ágyékát takaró anyagok ellen intézett támadást. A lány közben végzett a gombokkal, és lesimogatta a sötét inget a felsőtestről, hogy a meztelen bőrt cirógathassa tovább körmei hegyével pár percig. Ágyéka azonban már annyira lángolt, hogy hamarosan inkább gyors rántással kioldotta a férfi övcsatját, és alattomosan becsúsztatva kezét az anyag alá, a nadrágot a boxerrel együtt tolta le Dave fenekéről.

A férfi segített neki megszabadulni a felesleges rétegektől. Lerángatta Adéle-t azt asztalról, hogy ugyanezt a műveletet ismételhesse meg, majd visszaültette rá, széttárta a combjait és egy sima mozdulattal csúszott belé mélyen, egy nagyot nyögve. A lány eszmélni sem érkezett a gyors mozdulatok közben, a beléhatoló tag mindent eluraló érzésétől azonban felszabadultan engedte ki tüdejéből az összes levegőt egy hosszú sóhajban. Dave nem kegyelmezett neki, egyre hevesebb ütemre járt csípője, egyre nagyobb élvezetet okozva mindkettejüknek.

Adéle hirtelen eltávolodott felsőtestével az eddig ölelt férfiétől és hátrakönyökölt az asztalon, térdeit magasan felhúzva Dave oldalához, így teljesen új pozícióba hozva magukat, miközben egy pillanatra sem szakította meg a szemkontaktust. Az őt ostromló elsötétült szemekkel élvezte az új, szorosabb behatolási szöget, tovább gyorsítva csípőjének munkáját, amitől a plafonra kellett nyögnie. A lány elégedett mosollyal nyugtázta kis akciójának sikerét. Miközben maga is egyre hangosabban nyögött, éhes tekintetét fáradhatatlanul járatta a férfi testén és arcán. Gyönyörűnek találta a sötétbe fordult tekintetet, az izmok mozdulását. Akármennyire is túl volt önmagán, nem volt képes elszakítani tekintetét a látványtól.

Dave arca kéjes grimaszba fordult, ahogy megérezte élvezetének előszelét. Lassan korbácsolta fel ezt az érzést egészen addig, amíg már nem bírta tovább és szabadjára engedte folyamát, hogy az kitöltse az előtte fekvőt. Adéle, megérezve magában a forróságot, Dave kezei után kapott, hogy éppen orgazmusa pillanatában húzza fel testét, és a nyirkosra izzadt nyak zugába lehelje élvezetét, a férfi nevét nyöszörögve.

Miutén Dave érzékei lecsillapodtak, finoman megcirógatta Adéle hátát a gerince mentén, majd nyomott egy puszit a halántékára - Na? Finom volt? - kérdezte mosolyogva.

- Nagyon, édes. Csak épp… - nézett fel kislányosan.

- Csak épp?

- Kevés. - motyogta babahangon a lány lehajtott fejjel.

- Nem vagy te egy kicsit telhetetlen? - nevetett a férfi - Hamarosan egy egész éjszakát tölthetsz málam, mit szólsz, hm?

- Micsoda ígéretek… meg vagyok tisztelve. – sóhajtott a lány kis lemondással a hangjában.

Dave megcirógatta a puha arcot, majd felhúzta magára a lecsúszott ruhadarabjait, végül az órájára nézett.

- Hamarosan indul vissza a gépem – azt nem kötötte Adéle orrára, hogy a vágy a nő iránt hajtotta idáig az otthonából.

- Hát jó. – csusszant le az asztalról Adéle. Hirtelen nagyon szégyellni kezdte a meztelenségét, elpirulva guggolt le, a földről felszedett ruhájával takarta magát, hangja azonban nem árult el semmit, mire felállva a férfi felé fordult, már arcszíne is visszaváltott normálisra, és játékosan paskolta meg Dave fenekét. – Ügyes voltál, angol. Jó utat.

- Ha jó kislány leszel, többet kapsz majd - súgta az ajkaira.

- Ajjajj… az nem fog menni… - vágott aggodalmas arcot a lány. Remegett a gyomra, de nem veszíthette el a szórakoztató díva álarcát. - Papírral tudom igazolni, hogy képtelen vagyok jó kislány lenni.

- Papírral?

- Kettővel.

- Milyen papírokkal?

- Születési anyakönyvi kivonat és diploma. Francia vagyok, és a képzőn végeztem.

Dave felnevetett - Olyan lökött vagy!

- Hiába… lehengerlő a humorom. - dobálta a haját a lány viccesen. - És micsoda virgácsok! - villantotta meg formás lábait. - Ha tudnád, hogy még főzni is tudok… na menj, angol, lekésed a gépet.

Dave felnevetett még utoljára, mielőtt búcsúzott és kisétált volna az ajtón, hogy felszálljon a gépére.

Adéle hosszan nézett a bezáródó ajtóra. Mozdulatlanul állt, gyakorlatilag meztelenül, ronggyá gyűrt ruháit görcsösen szorítva magához, önmagára kényszerített bájának romjaival még arcán. Lassan kezdett remegni ott, a tervezőszoba közepén. Szürke űr szorongatása kúszott szét csontjaiban, hajszálra volt a hisztériától, a zokogástól, attól, hogy a férfi után, vagy csak az ablakhoz rohanjon, hogy legalább elmenni lássa. De egyszerűen megtagadta magától mindezt. Szikáran állt ott, remegve a megalázottságtól, és a vágytól, megtiltva magának hogy sírjon, vagy mozduljon. Ajkai egyetlen pengevékony vonallá keskenyedtek, mellkasa dühének fokozódásával emelkedett-süllyedt egyre gyorsabban.

„Eljött. Eljött! – mosolyodott el - Miattam, hogy lásson! – elkomorult - Miattam, hogy megdugjon. De a csókja olyan gyengéd. Hogy bennem töltsön egy félórát. De ahogy simogat… Hogy belém élvezzen. De a tekintete olyan törődő. Hogy itt hagyjon, mint egy kurvát. – hangulata derült-komorult, mint a felhőjárta ég. - Itt hagyott. Egy órája még a telefonon háborúztam, egy óra sem telt el, és már itt állok egyedül megint. Combomon csorog az ondója. Kívánom. Undorító vagyok. Kívánom. Ez nem én vagyok. Kívánom.” Adéle értetlenül nézett tükörképére. Nem tudta hogyan jutott el a fürdőszobáig, de ott állt, a céges öltöző fürdőjében, a neon hidegkék fénye épp olyan elhasználttá festette arcát, amilyennek érezte magát. Nem tért napirendre maga fölött, ahogy milliméterekre állt a sírástól, az emberöléstől és az önkielégítéstől egyaránt – megalázott volt, dühös volt, és mégis úgy vágyott a gyűlölt férfi után, hogy belefájdult a feje. De nem zokogott, nem is ordított. Hideg vizet eresztett fejére, állt a zuhany alatt, a klór csípte hitetlenül nagyra nyitott szemét, ahogy lemosatta magáról Dave emlékét, ami szemei előtt még így is mozifilmként pergett.

Sandrine a nappalija hatalmas franciaablakának belső párkányán ült, ami direkt ilyenre lett kialakítva. Szeretett innen bámulni kifelé, ahogy most is tette a kényelmes párna halmon ülve, hátát és fejét a falnak vetve, ahogy nézett ki az üvegen, nézte Londont, a sürgő – forgó embereket. A hatalmas lakásban egyedül uralkodott és élt. A nagy ablakoknak köszönhetően a lakás világos volt és légiesen szellős. Uralkodó színei az arany, a barna, a karamell, a grafitszürke és vad vörös, ami életet vitt a visszafogott színekbe. A nappali nagy volt, hálónak viszont egy kisebb szobát nevezett ki a nő, nem akart elveszni benne. Azaz ő kis zuga volt, ahol pihenhet. Konyhája egy légtérben volt a nappalival, leválasztás gyanánt a hosszú pult szolgált, fala nem volt. Mivel Sandrine meglepő módon sokat tevékenykedett benne, nem bírta volna elviselni, ha bármilyen értelemben korlátok közé szorítják.

Lakása tartalmazott egy műtermet is, ahol szabadon festhetett, rajzolhatott munka vagy szabadidőtöltés gyanánt. Most is, ahogy az ablakban ült, festékfoltos műtermi ruháját viselte, ami egy szürke pólóból és egy fehér rövidnadrágból állt, ami szabadon hagyta formás lábait, amik most kinyújtva pihentek a párkányon. Meleg barna hajópadlóval éles kontrasztot alkotott a krémszínű bútorzat, ami a nappalit uralta a fehér szőnyeggel együtt, valamint a kerek üvegasztalon, amin diszkréten megcsillant a tavaszi nap tiszta fénye. A nappali egyik falát betöltő hatalmas fa könyvespolcon francia és angol nyelvű könyvek sorakoztak a legkülönfélébb témákban: festészet, rajzolás, történelem, régi legendák kötetei, tudományos könyvek és folyóiratok.

Az üvegasztalon a Vouge és pár más neves divatlap hevert, itt – ott felütve, belejegyzetelve és belekarikázva. Mellette egy üvegvázában egy csokor fehér liliom csodáltatta magát, illata betöltötte a szoba levegőjét, ahogy kellemesen eloszlott a hatalmas térben. Az ablak elől félrehúzott lágy anyagú fehér, mintázat nélküli függöny finoman meglebbent, ahogy egy eltévedt fuvallat az anyagba ütközött és finoman magával ragadta azt.

A szőke férfi napszemüvege mögül szemlélte a járókelőket egy padon újságolvasást tettetve. Némelyik megszokott, vissza-visszatérő karaktert már felismert – elég sokat járt ide mostanában. Kicsit el is mosolyodott ezen: talán túl sok időt tölt a városnak ezen a részén. Eleve… a városban. Otthonától ezer mérföldekre, itt, Londonban. És ha itt volt, ebbe a parkba járt. „Szánalmas” – gondolta – „hogy itt üldögélek, mint egy trubadúr”. Valóban, fel-felnézett a legközelebbi háztömbre, kiszámolva a nagy távolság miatt icipicire zsugorodott ablakot. Egyszerűen szeretett itt lenni. Közel a lányhoz. Ha nem találkoztak, neki nem sok dolga volt. Fel-felkereste régi barátait, lézengett, de elég gyakran ide, a parkba sodródott szinte önkéntelenül. Így, ha már elegendőnek ítélte a legutóbbi találkozásuk óta eltelt időt, felhívhatta, amikor tudta, hogy nem dolgozik, mondván, épp erre járt. „Mekkora számító dög vagyok” – vigyorodott el magában, ahogy elővette telefonját. Három nap. Most már hívhatja. Tárcsázott. Nagyon vigyázott, hogy a lány nehogy megérezzen valamit abból, ami végbement benne. Kicsöng. Elég nyilvánvalóvá tette már az elején, hogy nem érdekli túlzottan ez az egész. Az ismerős hang vidáman szólalt meg a vonal túloldalán.

Sandrine egy rövid párbeszédet folytatott a férfivel, aminek természetesen az lett a vége, hogy felengedte a lakásába. Viszonylag sok időt töltött vele és kezdett érdeklődni a szexen kívüli énje iránt. Egyszerűen élvezte Martin társaságát és, habár vitathatatlanul jó volt vele a szex, remélte, hogy most nem egyből letámadja. Nem vágyott másra, mint társaságra, beszélgetésre.

Martin megtapogatta a belső zsebében lapuló kis meglepetést. Akart valami kedveset vinni a lánynak, de a virágot nagyon soknak, a bort meg nagyon unalmasnak találta. Valami személyesebbre gondolt, így hosszan mászkált aznap egy művészellátóban. Végül néhány színes pasztellceruzát választott, emlékezett, melyik szín volt már nagyon rövidke Sandrine készletében. Vett egy míves fadobozt, abba tette a ceruzákat. Kíváncsi volt a reakcióra – valójában szinte kamaszos izgalommal várta a lány meglepett arcának felragyogását. Toporogva csengetett. Sandrine tudta, hogy csakis egy személy lehet, így benyomta a megfelelő gombot, mire a lenti kapu berregve feltárult, hogy beengedje vendégét. A férfi a liftben hiún megigazgatta haját, még el is mosolyodott magán: „Olyan vagyok, mint egy nő, komolyan”. A megfelelő emeleten kopogására egy gyors „nyitva van!” volt a válasz, így csendesen belépett a lakásba, ahol sercegő hang és ínycsiklandó illat fogadta.

- Konyha! - kiáltotta az egyértelműt a nő. Helyhez volt kötve. Előtte egy serpenyőben zöldségek pirultak.

- Azt hiszem, erre rájöttem volna. Szia egyébként… - mosolyogta a konyhába érkezett férfi.

- Szia - nézett rá szintén mosolyogva a nő - Nem vagy éhes? Megéheztem, és gondoltam, összedobok valamit, főleg, ha már jelezted, hogy jössz is. Persze, csak ha szereted a francia konyhát - kacsintott.

- Amennyiben a hozzávalók ebből az univerzumból származnak, úgy természetesen. – slisszant a lány mellé Martin, hogy elkapja egy gyors halánték-puszira a lefoglalt kezű lányt. – Mit eszünk?

- Ratatouille, de nektek angoloknak talán emészthetőbb a neve mediterrán lecsóként - gonoszkodott nyelve hegyét kidugva a lány - Csak zöldség, remélem nincs gondod a zöldségekkel.

- Nincs, azokat legalább felismerem. És ki tudom mondani a ratatuille-t! - húzta fel játékosan az orrát a szőke. - Nézze meg az ember… micsoda némber! És az ilyennek hoz az ember meglepetést…

- Az jó, mert húsként csigát tudok eléd pakolni - nevetett Sandrine, majd játékosan csillogó szemei a férfira vetültek - Milyen meglepetést?

- Amit lehet, inkább oda sem adok, gonosz perszóna! - vigyorgott Martin kisfiúsan.

- Naaa… - préselte vékony testét a férfiéhez - Nem lehetsz ilyen gonosz.

- Dehogynem lehetek. De nem leszek, na gyere. Vagy… itt hagyhatod már a kaját?

Sandrine visszalépett a tűzhelyhez és lejjebb vette a lángot - Igen - hajolt az edény fölé, amin kavart egyet - kettőt - Na, mutasd, mid van.

- Csak egy kis apróság – huppant a kanapéra Mart, ölébe húzva Sandrine-t. – Úgy emlékszem, fogyóban a készleted. – Nyújtotta át a rézberakásos fadobozt az izgatottan csillogó szemű lánynak.

- Szép doboz - mondta mosolyogva, majd óvatosan ki is nyitotta azt, feltárva a pasztellkrétákat. Sandrine mosolya szélesebb lett - Nagyon köszönöm, pont jól jönnek - felelte, majd bele is túrt a szőke tincsekbe és puhán megcsókolta a várakozó ajkakat, csakhogy utána kivehessen egy krétát, és kicsit megfogdossa.

- Jók? Nem értek hozzá… - támasztotta fejét Martin a lány vállának, beszívva illatát. – Örülsz nekik?

- Tökéletesek és nagyon. Helyük lesz a műteremben - érkezett a felelet, majd visszarakta a krétát a dobozba.

A lány felpattant Mart öléből és visszasietett a konyhába tálalni, pedig a férfi szívesen tartotta volna még kicsit. Elgondolkodva nézett a tevékenységébe merült, halkan dudorászó lányt. Több mint egy hónapja tartott már ez a valami közöttük. Találkoztak párnaponta, egyre többet beszélgettek az egyébként nagyon jó szex mellett, a lány kicsit kezdett megnyílni, ahogy ő is, egyre többször volt, hogy csak így, mint most, együtt voltak, különösebb tevékenység nélkül. És – ami kissé megrémítette a férfit – hiányzott neki a lány. Minden olyan napon, amikor nem voltak együtt.

Sandrine szakszerűen tálalta az ételt. Otthonában olyan nincs, hogy egy nő nem tud főzni. Minden anya megtanítja a lánygyermekét a konyha tudományára, náluk ez hagyomány. Különösképpen Sandrine örült, hogy van kivel megosztania a tudását - ami a maga nemében természetesen tökéletes volt, mint nemzete minden nőtagjának tudása elérte ezt a szintet. Végül asztalhoz hívta a szőke férfit, majd békésen beszélgetve elfogyasztották a tányérjaik tartalmát. A kései ebéd záró része természetesen a sajttál volt, amin többféle, falatokra kockázott sajt várta, hogy elfogyasszák. A nő közben elmesélte, hogy otthonában nincs olyan ebéd, ami sajt nélkül záródna, náluk a sajt funkcionál desszertként. A férfi javarészt csak hallgatta, beszéltette Sandrine-t. Akármeddig ült volna így, finom, igazi, közös étkezés után ezzel a csodás lánnyal, akit talán máris jobban szeretett a kelleténél.